Jó polgár / Rossz polgár

Mit is jelent maga a polgár szó? Ha ennél a szónál felcsapjuk a Magyar értelmező kéziszótárt, több magyarázatot is találunk. Elsősorban történelmi szempontból a polgár a nagy francia forradalom idején az ún. harmadik rend vagy esetleg az ipari proletariátust kizsákmányoló uralkodó osztálynak, a hanyatló burzsoáziának a tagja. Rögtön ezután a polgár és állampolgár megnevezést ekvivalensnek tünteti fel, majd részben ezt megcáfolva a polgárt olyan állampolgárnak tekinti, aki művéltsége, (szak)tudása vagy tulajdona révén sorsát önállóan irányítani képes.  Ez arra enged következtetni, hogy minden polgár állampolgár, de nem minden állampolgár polgár. Egész valószínű, hogy sok „polgártársunk“ talán nem is polgár, és sokak talán igazából nincsenek is tisztában azzal, hogy most ők akkor azok -e vagy sem?  Lehetséges, hogy a kérdés, miszerint polgárnak nevezhető-e az a személy, aki nem képes önállóan irányítani sorsát már csak abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szociális segély formájában az állam segítségére van rászorulva, egészen helyénvaló. Ezzel viszont alapjában véve nem is lenne gond, hiszen nem általánosíthatunk, és nem is nagyon tudhatjuk, ki miért is van rászorulva erre a segítségre. Másrészt mégis szemet szúr ennek a csoportnak egy alcsoportja, amely ennek ellenére csak a számára „kifizetődő” jogait tartja számon, és nem iparkodik azon, hogy ezt a fajta segítséget valamilyen úton viszonozza, például alapvető kötelességeinek elvégzésével. Ezek az emberek aztán azok, akik sok időt és energiát hajlandóak fektetni abba, hogy fenntartsák annak látszatát, hogy ők bizony jól élnek és bármit megtehetnek. Még ha a valóságban nem is sok mindent tettek le az asztalra. Pont ezekben a körökben találkozhatunk azzal a gőgös felfogássál, miszerint az állam értünk van, és nekünk csak várnunk kell a sült galambra, amely igaz, hogy téves, de sok fejben a helyes és követendő útként van elkönyvelve. Viszont ezek a fejek elfelejtik, hogy ez egy adok-kapok játék, vagyis annak kéne lennie. Igaz, nehéz e réteg képviselőinek felróni, hogy élvezik ezt a kiváltságos helyzetet, ahol a feladatot nem kell elvégezni, de a jutalom ugyanúgy illeti őket, mint azon társaikat, akik teljesítik kötelességüket. Lehet, hogy ahol ez a fajta tétlenség nincs szankcionálva, ostoba az, aki oda teszi a részét a közösbe. Lehet, nem is szabadna csodálkoznunk, mikor a környezetünkben is tapasztalhatjuk ezt a fajta hanyag stílust a közügyekkel szemben. Természetesen balgaság lenne azt gondolni, hogy ez csak a társadalom azon részére érvényes, akik valamilyen okból nem dolgoznak, vagy ha dolgoznak is, akkor is csak saját zsebre. Nagyon furcsa mostanság az emberek felfogása, míg teszem, azt az északi országokban tisztességes munkával lehet kiérdemelni a megbecsülést és csodálatot, addig nálunk nagyobb népszerűségnek örvendenek azok, akik annak ellenére, hogy tisztességtelen „munkával” és „furfanggal” jutnak hozzá a vagyonukhoz, mégis be tudják biztosítani maguknak a magasfokú jólétet és luxust, vagy legalábbis annak a látszatát. Érdemes elgondolkodni azon, hogy akkor valójában a mi társadalmunkban van-e kultúrája a derék munkának és eléggé jutalmazva van-e, vagy elég leragadni a felszínesség csalóka szintjén. Az ember mint olyan, szereti kimutatni a jelentőségét. Vannak, akik a munkájukban elért eredményeikkel tanúsítják, hogy fontosak, és vannak, akik a fűben parkolással akarják jelezni, ők is itt vannak. Nálunk zömében a második alternatíva igaz. Normális esetben, mikor valaki segítségre szorul, vagy nem egészen korrekt módon teremti meg a megélhetését, azt gondolná az ember, hogy inkább nem keresi azokat a helyzeteket, ahol feltűnést kelthet. Személy szerint úgy érzem, ez is megdől nálunk. Ez a felszínes réteg, amely magát a legnagyobb komolysággal polgárnak nevezi, az élet több helyszínén próbálja elnyerni a figyelmet valamilyen úton-módon. Találkozhatunk velük a parkolókban, ahol a nagy autóikkal villognak (miközben talán csak egy albérletben laknak) vagy esetleg orvosi rendelőkben és hivatalokban, ahol nyomdafestéket nem tűrő szavakkal pocskondiáznak bármit. Valahol nagyon nagy hiba történhetett, ha ez lenne a mi a polgárságunk, amely talán igazi értékekkel nem nagyon rendelkezik. Úgy érzem valahol elveszhetett a már szinte betegesen nagy felszínesség és a középszerűség dimenziója között. Sajnos ez nemcsak azokra igaz, akik a semmit próbálják selyempapírba csomagolni. Fel lehet ezt róni az eszeveszett konzumtársaságnak is, de talán az eltorzult önkép is sokban közrejátszik, mikor önnön valónkat csak valami mögé bújtatva – és lehetőleg valami drága mögött – tudjuk elképzelni. Szinte már betegesen a látszatra játszunk, és valahogy a munka a sok érdeklődés között eltűnik. Sokaknak nincs kapcsolatuk a munkával, és mindenféle piti furfangokkal tartják fenn magukat, és ez viszont ránk, az egészre nézve veszélyes. Viszont ha már a fogyasztói társadalom szóba került, tegyük a kezünket a szívünkre, és őszintén válaszoljunk: az az ember, akit a konzum vezérel, képes-e önállóan irányítani sorsát? A közöny és a felszínes értékek mellett háttérbe szoruló munkamorál elég nagy hézagot tud varázsolni társadalmunk már így is hézagos mivoltába.

Magunkra vessünk, vagy magára vessen az, aki nem tesz a közért; vagy már a lorenzi elhidegülés előrehaladott stádiuma az, amibe bele kell nyugodnunk? Hol vannak jogaink határai, ha a jog nincs ellensúlyozva a kötelességgel?  És hol az emberi lelkiismeret, ha többet ér egy márkás cipő az elvégzett munka utáni jó érzésnél? Továbbá mi az oka annak, hogy a teljesítmény és az igények nincsenek összhangban?  Végül pedig visszatérve az első bekezdéshez, joggal állíthatja mindenki magáról, hogy polgár, vagy csak az előkelő hangzás az, ami miatt boldog-boldogtalan „úrnak” hiszi magát? Úri játék lenne csak az egész, vagy lelkiismeretes munka? Nehéz megmondani.


Ez az írás megjelent az Alma Mater áprilisi számában.

Tovább

2013 - Az öreg "bácsik" éve

Érdekes időszakot élünk, de egyáltalán nem meglepőt. Annak ellenére, hogy Szlovákia bátran hirdeti jogállamiságát úton útfélen bebizonyítja, hogy 20 év nem elég ahhoz, hogy ebben az országban már végre minden a helyére kerüljön, ahogy az egy jogállamhoz illik.

Az utóbbi hetek történései után, miután már végre a vaknak is világos lehet, hogy a mi "drága" öreg bácsink egy bábu gyönyörű vörös nyakkendővel a nyaka köré tekerve és már végre többen idejét látták annak, hogy valamilyen formában hallassák hangjukat. Több blogon megjelentek írások ahol Szlovákiában, ill. külföldön élő szlovák emberek (többségében fiatalok) írják meg azt, mekkora szégyen számukra, hogy ebben az országban élnek vagy születtek. Szégyellik, hiszen lassacskán az ország már teljes pompájában vörösleni fog, olyan csúsztatások kerülnek napvilágra, amelyek már csak a teljesen apolitikus polgárt hagyják hidegen, főügyészünk még mindig nincs, és ahogy a dolgok alakulnak egy ideig nem is lesz. Szégyen, de igaz és elszomorító is valamilyen szinten, bár lehet, hogy ez magában hordozhatja annak a reményét, hogy a következő választásoknál, talán a polgárok jobban átgondolják kire is adják le a voksukat. Sajnos nevetnem kell magamon és naivitásomon, mert ezzel hitegettem magamat a Smer főlényes győzelme előtt is. Ki tudja? Lehetséges, hogy lassan már eljutunk arra a pontra, ahol már nem az ún. "babky demokratky"-k fognak sorsunkról dönteni, ahol talán a jelen generációjának, a friss vérnek szavazatai többet érnek és nem az ingyen gulyás vagy koncertek függvényében dőlnek el.

Nem hiszem, hogy ebben az évben az immár 20 éves Szlovákiácska kvalitatív fejlődést fog mutatni. Inkább csak tovább fog vegetálni ezen a fél demokrata szinten. Fontosabb választás nem lesz, így kevés az esély a változásra. Eltelt 20 év „önállóság”, amely  véleményen szerint bebizonyította, hogy valahogy itt ez az állam vezetgetés nem nagyon megy, a kelet Svájca program sem jött össze, szóval talán ideje lenne gatyába rázni a dolgokat és nem csak azon gondolkozni miről lehet még a bőrt is ismét lehúzni, hogy lehet lehetetlenné tenni a "másképp" gondolkodók munkáját és főleg hogy lehet mindezt következmények nélkül tenni.

Ez az év számomra egy vízválasztó év lesz, egy nehéz év. Csak remélni tudom, hogy talán a dolgok jobbra fordulnak, és nem kell többet azon szörnyülködni, hogy már megint milyen fórumon járatják le az országot, hogyan nem veszik figyelembe a polgárok érdekeit és, hogy miként veszik el az ember kedvét az itt éléstől.

Remélem, hogy ez az év még a babonások számára is szerencsés, felhőtlen és boldogsággal teli lesz a körülmények és a sok mérgelődni való ellenére is. :)

Tovább

Multikulturalizmus itt és máskor...

Multikulturalizmus. Az ideológia, amelynek nevében mecsetek épülnek Németországban, vagy éppen egy harmincas éveiben járó ember úgy dönt, 77 emberi élet kiontásával kívánja felhívni a figyelmet – véleménye szerint – annak totális kudarcára.

Nem éppen egyszerű helyzet ez, mikor az Európai Föderáció megalakulása már itt kopog a szomszédban, és a xenofóbia még nem akar lemondani. A probléma valószínűleg éppen a fogalomzavarban rejlik. Sokan nincsenek tisztában a multikulturalizmus jelentésével, vagy pedig teljesen elutasítóak, s nem is akarnak semmilyen módon nyitni felé. Ami Kanadában eddig sikerrel működik, az nálunk még gyerekcipőben sem jár. Egyes rétegekben különösen erős a képzavar, és automatikusan arra asszociálnak, hogy a multikulturalizmus egyenlő a nemzeti sajátosságok földbe tiprásával, egyfajta homogén társadalmat kíván létrehozni. Ami természetesen nem igaz, hiszen az egész ideológia lényege a tolerancia, az együttműködés, békés együttélés és a nemzeti sajátosságok megtartása. Szó sincs asszimilációról vagy integrációról. Viszont az ésszerű mértékeket is szem előtt kell tartani. Hiszen elképzelhetetlen például, hogy egy német városban reggelenként a müezzin hangjára ébredjünk. Természetesen, mint mindennek, ennek is megvan a szépszámú ellenzője, akik talán pont ezek miatt az eltúlzott igények miatt a multikulturalizmus egészét elítélik. Volt, aki elég durva hangot adott nemtetszésének, méghozzá tömeggyilkosság formájában. A Breivik-ügy mellett pedig egyre többen mutatnak rá a gyarapodó neonáci csoportokra Németországban.

Úgy érzem, hogy szlovákiai viszonylatban sok minden hiányzik még, ami felettébb szükséges lenne a multikulturalizmushoz, és annak alapját képezik: gondolok itt a toleranciára és a másság elfogadására. Nem csupán a szlovák-magyar viszonyra célzok – amely nem annyira szörnyű, mint ahogy azt sok helyen állítják –, hanem főleg a rasszizmusra, amely komoly problémákat okozhat. Erre egészen pozitív válasz lehetne a multikulturális nevelés bevezetése, amely elfogadásra nevelné, vagy inkább vezetné, az embereket. Az emberi természethez tartozik, hogy amit nem ismerünk, attól rendszerint félünk. Természetesen ha nyitottak vagyunk, ez a félelem egy idő után legyőzhető, viszont sokan leragadnak ebben a fázisban, és nem engednek belőle. Ez pedig később nagyon jó alapot nyújt a már előbb említett rasszista és soviniszta, esetleg nacionalista gondolatoknak, melyek értelemszerűen összeférhetetlenek a multikulturalizmus elképzeléseivel, hiszen ez utóbbi az eltérő kultúrák együttműködését hangoztatja. Számomra is meglepő volt, hogy hazai viszonylatban mennyien igyekeznek megteremteni a multikulturális nevelés alapjait. Több honlap foglalkozik ezzel a témával, és mi több, már olyan kiadványok is léteznek, amelyek segítséget nyújthatnak e téren: a fogalmak jelentésének fontosságára fókuszálnak, így próbálva elkerülni a felesleges konfliktusokat.

Úgy vélem a multikulturalizációnak már egy olyan stádiumába léptünk, ahonnan nehéz a visszaút, hiszen ha Európa egészét nézzük, nem elhanyagolható a bevándorolt emberek száma, ráadásul az európai polgárok is ingáznak az egyes országok között, amely további keveredést eredményez. Talán nem is az európai európaival való keveredése a gond, hanem főleg a keletebbről és délről érkezők keverik meg a lapokat.  A más vallás, az eltérő normák az európai ember számára akár devianciát is jelenthetnek. Az eltérések negatív megítélésében pedig szerepet játszhat az etnocentrizmus is. Az bizonyos, hogy nehéz elérni azt a fajta egyensúlyt, ahol a különbségek a konformizmus, esetleg nonkonformizmus határain belül maradnak, és nem csúsznak át devianciába. Kulcsfontosságú az is, hogy mennyit követelnek, és hogy mennyit engednek.  Nyilvánvaló, hogy a multikulturalizmushoz nem lehet vaskalaposan hozzáállni, de nem biztos, hogy a túlzott engedékenység kifizetődő. Ezért elengedhetetlen lenne a határok pontos meghatározása.

Ahogy már említettem, erős hátráltató erő lehet a xenofóbia is, amely nálunk olykor erős nacionalizmussal is párosul. Nem állítom, hogy a nacionalizmus a multikulturalizmussal összeférhetetlen, de nagymértékben gátolhatja azt, ha ezáltal elutasítóak leszünk más kultúrákkal, nemzetekkel szemben.

Egyes vélemények szerint Szlovákiában már létezik egyfajta hagyományos multikulturális jelleg, hiszen a szlovák nemzet huzamosabb ideig volt magyar és német hatás alatt, amely meg is látszik. Továbbá a mai napig lényeges kisebbséggel rendelkezik, és valahol itt jövünk mi a képbe. Úgy érzem, számunkra is fontos lenne, hogy Szlovákiában egy multikulturálisan toleráns generáció nőjön fel, amely nem az ellentétek kiélezésére épít, hanem épp ellenkezőleg, azok elsimítására. Adott a kérdés: multikulturális állam-e Szlovákia? Az biztos, hogy még nem, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes ezt a jelleget felvenni a későbbiekben. Egy barátságos közeg kiépítésével kéne kezdeni, ahol kölcsönösen tisztelik egymást a felek, és kölcsönösen tudják gazdagítani egymás kultúráját. A kétnyelvűség is egy ilyen apró gesztus, amellyel enyhíteni lehetne ezen a fagyos hangulaton, ami nálunk uralkodik. Nem látom akadályát annak, hogy a kétnyelvűség mindenhol, ahol indokolt, megjelenjen, ezzel is éreztetve a magyar emberrel, hogy számít. Ráadásul ezzel a más nemzetiségű embereknek sem okoznának kárt. Ami eddig jól működik, például Szlovéniában, az valami miatt nálunk nem és nem is akar, főleg a felsőbb körök elutasító és gáncsoskodó hozzáállása miatt. Vicces és egyben szomorú, hogy hazánkban angol és német feliratokat találunk úton-útfélen a turisták kényelme érdekében, ennek ellenére rólunk, otthoniakról valahogy mindig megfeledkeznek.

Fontos tudni azt is, hogy mint ideológiai eszmének milyen fajtái vannak. Egyszóval az sem mindegy, hogy milyen multikulturalizmusról beszélünk. Míg a deskriptív, leíró kategória magát a multikulturalizmust tényként kezeli, egyfajta adottságnak, addig a kritikai megközelítés demokratikusabb kultúra kialakítását tartja szem előtt, a szolidaritást hirdeti, amely lehetővé teszi a különbségek megtartását, de kijelöl egy közös célt is. Emellett létezik a multikulturalizmus egy liberális modellje is, amely teljesen ki szeretné szorítani a nacionalizmust, emellett megtalálható benne a pozitív diszkrimináció, amely segítené az egyenlőség bevezetését. Bármelyik típus is lesz végül a domináns, fontos, hogy ésszerűen és nagyon megfontoltan legyen bevezetve ez az irányzat a köztudatba, hogy az intoleránsabb réteg ne támadásnak vegye, hanem egyfajta megoldásnak.

Nem hiszem, hogy a multikulturalizmus, ahogy sokan gondolják, egy velejéig rossz dolog lenne, hiszen gondoljuk csak bele, hogy államalapító királyunk, István mire intette fiát: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”.

Ez az írás megjelent az Alma Mater decemberi számában.

Tovább

Szőgyén és a problémás roma család esete

Valószínűleg többen az olvasók közül már hallhattak az utóbbi hetekben nagy médiaszenzációnak "örvendő" szőgyéni roma esetről. A döntés megszületett: a Németh családnak mennie kell a község pedig megvásárolja a család tulajdonában lévő öt házat.

Az utóbbi hetekben maga a tény, hogy a családot távozásra kérték, több helyen is rasszista megnyilvánulásnak lett titulálva. Több hírportálon megjelent a lincshangulat fogalma és többen bírálták a falu lakóit is.Ilyen esetekben viszont mennyire lehet előrángatni a rasszizmust és ráerőszakolni egy olyan helyzetre ahol az etnikum és bőrszin egyáltalán nem játszik szerepet, csupán az a tény, hogy vannak állampolgárok akik egyszerüen nem tudnak vagy nem akarnak beilleszkedni. Sajnos aki képtelen beilleszkedni egy közösségbe, annak az esetek túlnyomó részében mennie kell. Több esetben nem kerül sor ilyen határozott lépésre, ha az érintettek roma származásúak mivel többnyire azonnal rasszista motivációra gyanakszik mindenki vagy pusztán egyfajta toleranciáról beszélhetünk. Pedig egyszerüen ha valaki vagy valakik huzamosabb ideje megkeserítik a közösség életét és provokálják azt, akkor teljesen mindegy, hogy valaki roma, magyar vagy akár indonéz.

Nehéz megmondani vagy megfejteni, hogy ez a helyzet most roma kérdés vagy szimplán az összeférhetetlen magatartás ékes példája lenne. Hiszen a törvények ugyanúgy érvényesek mindenkire és ez alól senki sem kivétel. Csak sajnos bármiylen esetben ez egy jó aduász. Mindenki tudja, hogy ha egy nem roma embert vernek meg azt a média, hogy közli és ha egy roma állampolgárt, akkor még milyen plusz kőrítést kap az egész. A gyallai és a pozsonyi ámukfutó lövöldöző esete után is a média egyszerüen fajgyülölet motiválta gyilkosságoknak nevezte ezeket. Ahogy viszont lassan teltek a hónapok kiderült, hogy a bőrszín valószínűleg nem volt az okok között. Nagyon valószínű, hogy mindkét lövöldöző esetében betelt a pohár. A pozsonyi esetnél utólag fény derült arra, hogy már nem bírta elviselni a folyamatos zaklatást (többekközt, hogy ürülékkel kenték össze az ajtaját).

Hálistennek Szőgyén esete jó példa arra, hogy nem kell ilyen drasztikus eszközök után nyúlni mint a fegyver, hanem egyszerü észérvekkel és hideg fejjel is megoldható a probléma. Ha valaki a folyamatos felszólítások ellenére sem képes rendezni sorait,és nem hagy más választást akkor ez is lehet megoldás. Azt a tényt, hogy itt nem az etnikummal hanem bizonyos személyekkel volt a gond, igazolja az is, hogy romák is ugyanúgy megjelentek a család ellen demostrálók között.

Nagyon sok esetben ahol roma tényező van igy vagy úgy előrekerül a faji megkülönböztetés fogalma, aminek egyáltalán nem kéne törvényszerűnek lennie. Sokaknak azt kéne tudatosítaniuk, hogy a többségnek nem az a baja, hogy valaki roma, hanem csupán az általánosítás játszik itt kulcs szerepet. Mivel az esetek nagy részében a többség életvitelét rávetitijuk az egész roma közösségre. Sajnos sokszor előfordul, hogy a problémás elemek romák, ezért sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire jogos az általánosítás? Rászolgáltak a romák az effajta megbélyegezésre mi szerint a roma egyenlő a problémával? Én annak az álláspontnak vagyok a híve, miszerint teljesen mindegy ki miylen etnikumhoz tartozik , miylen nemzetiségű mivel embere válogatja. Fehér ember is lophat, csalhat, ölhet...senki sem születik bünözőnek, viszont bevallom őszintén inkább a másik oldalamra tolom a táskát ha egy roma kisgyerek elmegy mellettem az utcán és igen tudom, ez is egy jó példa arra mennyire általánosítunk egyes kérdésekben és előítéleteink vannak, melyeket nehéz levetekőzni.

Szőgyén esete is egy média által felfújt buborék volt, ahol egy szemerkényi szerepet sem játszott a faji megkülönböztetés, csak azoknak a polgároknak a hangja, akik megelégelték, hogy a községükben vannak személyek, akik nem tisztelik a közösség többi tagját és ezáltal kiérdemelték azt, hogy az kitaszítja és távozásra kéri. Ezért fontos tudatosítani, hogy ha egy roma embert felelősségre vonnunk tettei miatt az még nem rasszizmus!

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=RfB5hjIdmII]

Tovább

Mennyit is ér az ember?

Emberek vagyunk. Egy életünk van, aminek értéke számunkra felbecsülhetetlen, de mi van más emberekkel, az idegen emberekkel? Számukra mennyit ér a mi életünk? Mi van a vezetőinkkel? Számukra mennyit érhet az életünk? Hogy Sztálint idézzem "Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika." és mennyire igaza volt.

Ha ma beletekintünk a világ mindennapi történéseibe eléggé tisztán láthatjuk, hogy milyen csekélyes dolgok miatt képesek vezérek, diktátorok, elnökök életeket kioltani. Sokakat háborúba küldenek, ezzel áthárítva a gyilkolás feladatát az ellenségre és vannak akiket saját honfitársai ölnek meg a saját vezérük parancsára. Szóval mennyit is ér az ember vagy ha így jobban tetszik az emberi élet?  Vannak helyek ahol pontosan adott, hogy valaki hány tevét ér, de mindenesetre egy élet értékének meghatározása lehetetlen. Az ember nem tud ilyen esetben általánosítani, persze mindenki egyenlő, de ott van a családunk, szeretteink, barátaink akiknek élete számunkra többet ér és akik felé jobban húz a szívünk.

Manapság forr a világ, minden tekintetben. Ilyenkor bukik elő, hogy egy vezér szemében mennyit is ér a népe. A szemfüles rájöhet arra, hogy melyik téma felé próbálom terelni a szót. Aki jobban odafigyel talán egy csapásra több dologra is gondol. Lehet szó Szíriáról, Afganisztánról vagy akármelyik más országról, ahol a helyzet eléggé elpaprikásodott, mindenhol ugyanaz a helyzet... az emberek hullanak mint a legyek. Gyermekek, anyák, diákok, ártatlanok. A kérdés: Ezt meg lehet állítani? Mekkora hatalom kell az ilyen dolgok megállításához? Esetleg konkrétabban rákérdezve hány liter olaj tesz ki egy ember életet?

Igen, mindenki tudja materialista világban élünk, ahol bizony a pénz beszél az esetek túlnyomó részében. Azt is tudjuk, hogy ezt az egyszerű halandó nagyon nehezen tudja megváltoztatni, és azt is tudjuk, hogy az egyház sem töri a nyakát, hogy valamit tegyen ezen ügyek érdekében. Azzal hitegetik az embereket, hogy ha akarnak változtathatnak a dolgokon például szavazás útján esetleg ha az utcákra mennek és hangot adnak nem tetszésüknek. Viszont sok példát felhozhatunk az mellett, hogy ha kenyér törésre kerül a sor nem sok vezér szeretné elhagyni jól megszokott, pihe-puha kis székecskéjét, és bizony hajlandó bármit megtenni, hogy azt a székecskét megtarthassa magának. Amikor pedig megkezdődik a népirtás rendszerint a nagy nemzetközi szervezetek néha odaszólnak, hogy "hát ezt tényleg nem kéne" esetleg, hogy ezeknek a tetteknek súlyos következményei lehetnek, viszont ezek a figyelmeztetések egy egyszerű ejnye-bejnyénél nem érnek többet. Aztán viszont előfordul, hogy Amerika is beszáll a buliba és mint a demokrácia védelmezője megjelenik és egy kisebb csihi-puhi után mindent rendbe tesz, feltéve ha a segítségre szoruló ország rendelkezik jelentős olajkészletekkel. Talán ez az oka annak, hogy Amerika most valahogy ódzkodik a felmentő szerepétől Szíria esetében. Az egész világ láthatja, hogy mi történik Szíriában, hányan vesztették életüket és azt is, hogy a hatalom nem adja meg olyan könnyen magát. Szükség lenne a segítségre, de senki nem lép, mindenki csak tétlenül nézi a történéseket. Sajnos nehéz megmondani mennyi halott férfi, nő és gyermek szükséges ahhoz, hogy valaki tegyen valamit.

Van demokráciánk, vannak alaptörvényeink és jogaink, mégis azok a szervek amelyeknek arra kéne figyelniük, hogy ezeket a törvényeket és jogokat betartsák azt hiszi, hogy egy dorgálással minden megoldható. De hát minek is ámítani magunkat, hisz ameddig az ember nem olajból lesz, nem is számít igazán, igaz?

Tovább

Ki a magyar?

A Gombaszögi táborból nem csupán egy rakat élménnyel tértem haza, hanem új ismeretekkel és lehetőségem volt megismerni más elismert emberek véleményét azokról a témákról, amelyek érintenek minket, felvidéki magyarokat.

Egy kerekasztal beszélgetésnek is szem-, és fültanúja lehettem, ahol a kérdés nem volt más, mint hogy "Ki a magyar?". Egy érdekes és részben eléggé kényelmetlen kérdés, amelyre nem lehet egyértelmű választ adni, hisz mitől is magyar a magyar? Mentében jár? Csak pulikutyát tart a háznál? Mindent erőspistával ízesít esetleg édesannával? Fejből fújja az összes Árpád-házi király nevét? Félretéve a viccet, ennek a kérdésnek a komoly megválaszolása nem gyerekjáték az már biztos. Még magamnak is nehéz megválaszolnom a kérdést, hogy én mitől vagyok magyar. Hiszen akár morvának is nevezhetném magam, mert az erős morva vérvonal megvan a családnál, így joggal érezhetném magam morva nemzetiségűnek. Ennek ellenére eszem ágában sincs és nem is volt soha, hogy morvának valljam magam. Ezért gondolom úgy, hogy mindegy milyen a szülők összetétele a kulcs úgy is a neveltetésben van. Előfordul, hogy valamelyik oldal erősebb, ilyenkor legtöbbször a másik fél kultúrája és nyelve szinte teljes elnyomásba kerül, de vannak pozitív esetek amikor a szülők kompromisszumot tudnak kötni és a gyermek egyaránt  kap mindkét kultúrából, ami szerintem a legésszerűbb manapság. Nem szabad elfelejteni a teljes multikulturalizmus felé haladunk. Sokan úgy fogják fel, hogy a multikulturalizmus által a nemzetiségek fogalma lassan már nem lesz érdekes, de ez egy óriási hiba. Épphogy most kell "bekeményíteni" és igenis felvállalni a nemzetiségünket. Természetesen ez igen nehéz ha az ember nincs tisztában önmagával és identitásával. Talán ezért is fontosak ezek a beszélgetések, amelyek ha nem is tudják teljesen megválaszolni a fent említett témát, de legalább tudnak adni pár irányelvet. Igazából ezt a kérdést talán meg sem lehet válaszolni és talán nem is baj. Hisz akkor eléggé egyszerű dolgunk lenne és elveszne az saját magunk megismerésének azon szakasza amikor sor kerül a nemzetiségünkre és mi magunk jövünk rá arra, hogy "miért is vagyok magyar?" esetleg, hogy milyen kivételes dolog annak lenni. Másrészt a nemzetiség "megválasztása" mindenkinek szívejoga amit érezni kell és nem pedig valamilyen definíciót követni.

Manapság a fiatalok nagy részét egyáltalán nem is érdekli hova tartozásuk, hisz nem egy menő dologról van szó "csak" a nemzetségükről. Továbbá valljuk be, egy materialista világban a nemzetiség nem sok mindent jelent egy márkás póló vagy egy hiperszuperokos telefon mellett. Ennek az elferdültségnek az okát szintén csak a családban, neveltetésben és a környezetben kereshetjük.  Erről a témáról is elmélkedtünk egyik kedves ismerősömmel és arra jutottunk, hogy nem csoda, hogy az igazi értékek már a fiatal generációnak ( gondolok a saját és fiatalabb generációkra) nem mondanak semmit, ha otthon ezzel nem is foglalkoznak és a szülők nem hajlandóak ezeket az értékeket továbbadni. A legnagyobb gond viszont azzal van, hogy ezzel nem sokat lehet tenni, mivel senkinek nincs hozzá joga, hogy beleszóljon valaki nevelési praktikáiba.

Szóval kicsit elkalandozva, de ki a magyar és ki nem. Kérdés aminek válaszát magunkban kell megtalálnunk. Véleményem szerint beszélnünk kell róla, de nem feltétlen kell megválaszolni a kérdést. Ha pedig nyitott könyvként hagyjuk az egészet, lehet mások is elgondolkoznak rajta.

Tovább

A nemlétező média morál

Gyilkosságok, balesetek, ... Nap mint nap hallunk róluk a tévéből, rádióból, emberektől. A híradók csak úgy ontják magukból a borzasztóbbnál borzasztóbb híreket, mi pedig minden este 7 órakor leülünk a képernyő elé és várjuk a további adagot amiről majd hevesen vitázhatunk egy kávé mellett vagy épp elemezgethetjük, hogy mi miért történt, esetleg mi lehetett az indíték, ki lehetett a hibás és hogy lehetett volna elkerülni az efféle bajokat.

Június 16., szombat. A történetet talán senkinek nem kell bemutatni. Valaki fogott egy fegyvert és elvette három ember életét. Június 19., kedd. Ketten vízbe fulladtak. Ez csak két esemény amely természetesen szomorú dolog, de valljuk be már megszoktuk.

Most az olvasó csodálkozhat azon, hogy mi az  összefüggés a két dolog között. Kedves olvasó, azért hozom fel példának ezt a két esetet, mert számomra itt telt be a pohár a híradókkal és azok teljes mértékű etikátlan szenzációhajhászásukkal.

Első ízben a Gyallán történt hármas gyilkosság közvetítése döbbentett meg, A holttestekről és az azok felett síró asszonyokról készült felvétel közvetítése, szerintem egyáltalán nem helyén való. Mások fájdalmát, bánatát és nem utolsó sorban elhunyt hozzátartozóik holttestét az én felfogásom szerint nem emberi ország-világ előtt mutogatni. A hírek közvetítése fontos. Fontos, hogy informáltak legyünk, de létezik egy határ amelyet mát nem kéne átlépni. Holttesteket mutogatni főműsoridőben?! Ki volt az akinek ez a fajta pofátlan húzás akárcsak megfordult a fejében?! Ezek után kedden mutogatták, ahogy épp újjáélesztenek egy nőt, de sajnos sikertelenül, majd a holttest elszállítását.

Nem tudom, lehet velem a gond, de számomra ez sok volt. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a médiákat és azt amit leművelnek az elmúlt időben. Felfoghatatlan számomra. Ez a féktelen szenzációhajhászás bármi áron. Mindegy ki sérül, csak az a lényeg, hogy minél többet lehessen rajta csámcsogni. Mindegy mennyi ember sérül, egy a lényeg a nézettség.

Röviden ennyi.

Hagyd úgy a tévét, jó világvégét!
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=iwJ_t4EwbnQ]

Tovább

Az iskolaügy megreformálása diákszemmel...

Egy fejlett országnak három erős pillérre van szüksége: erős gazdaságra, jól működő egészségügyre és oktatásügyre. Az elsővel napjainkban nagyon kevés ország rendelkezik és azok közé sajnos Szlovákia nem tartozik, az egészségügyben szintén nem remekelünk, de az oktatásügyben a második Fico kormány ígéretei szerint reformok várhatóak. Ezek főleg a középfokú és felsőfokú oktatási intézményeknél várhatóak. Nagyvonalakban ez az oktatás minőségét szeretné javítani. A szigorúbb felvételi követelmények a gimnáziumokban azt szeretnék elősegíteni, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak a szakközépiskolák és végre egészséges arányban legyenek a diplomával rendelkezők és a szakképzetséggel rendelkezők száma. Továbbá az új elképzelések szerint nagyobb előnyt élveznének a technikai és természettudományi főiskolák.

Nem kétség az iskolaügy reformok után kiált, ami nem kevés pénzbe, időbe és fáradságba kerül, de szükségesek. Szükségesek már csak az miatt is, mert a régi megszokott de időközben elavult módszerek és tananyagok amelyek részben még a szocializmus idejéből maradtak ránk, már nem képesek olyan minőségben felkészíteni a fiatalságot, hogy az aztán az életben érvényesülni tudjon és bármilyen szituációban helytálljon. Gondolok itt arra, hogy több iskolában a mai napig elavult tankönyveket használnak és a tanítás még mindig jó húsz-harminc éves tanterv alapján folyik. A nyugati iskolákhoz képest még mindig óriási a lemaradásunk, bár lehet, hogy az iskolák már technikailag el vannak látva modern segédeszközökkel, gondolom itt az interaktív táblákra, multimediális termekre, de gyakorlati téren ezek sok esetben korán sincsenek hatékonyan kihasználva.

Rákérdeztem pár diák ismerősömnél milyen változtatásokat fogadnának örömmel e téren. Több ötlet is megfogalmazódott bennük, amelyeket véleményem szerint kisebb igyekezettel megvalósíthatóak. A diákok első számú problémája főleg azzal van, hogy lexikális tudást követelnek tőlük és hogy lehetöleg mindent szóról szóra tudjanak, főleg ha irodalomról vagy ha akármilyen elméletről van szó. A panasz főleg arra utal, hogy ennek ellenére gyakorlati téren a diákok nem részesülnek olyan oktatásban amelyet aztán a való életben is felhasználhatnak. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az elméleti tananyag nem fontos, csak , hogy a diákok még széles körű ismeretekkel sem annyira önállóak a való életben mint amilyennek lenniük kéne. Jó példa erre több évfolyamtársam, akik egyedül nem tudnak még egy hivatalos papírt sem kitölteni vagy a postán intézkedni. Egy szóval a diákok szívesen fogadnák, ha nagyobb hangsúly kerülne a gyakorlati ismeretekre. Sokak szerint ehhez hozzátartozna egy óra is amely egyfajta állampolgári felkészítés lenne még a társadalom ismeret mellett, amely ismertetné velük kötelességeiket és jogaikat.

Sokan válaszaikban azt is elmondták, hogy számukra fontos lenne ha végre felvenné a lépést az iskolaügyünk nyugattal. Az egyéni órarendek és a választható tantárgyak azok melyeket a diákok örömmel látnának saját iskolájukban is. Elmondásuk szerint túl sok olyan tantárggyal fecsérlik el az idejüket melyeket aztán az életben nem tudnak felhasználni, de kihangsúlyozták, hogy természetesen ezeket az órákat nem szeretnék teljesen törölni órarendjükből csak csökkentett óraszámban látogatni. A rugalmas órarendet magam is támogatom, hisz ezáltal a főiskolára való felkészülés már korábban elkezdődhetne és a diákok a kötelező tantárgyak mellett tényleg azt tanulhatnák amit szeretnek. Emellett átfogalmaznák azt is, hogy mit értünk testnevelés óra alatt. Sokuk szerint már elcsépelt a túl sok futás és labdajáték. Inkább valami szórakoztatóbbal töltenék a torna óráikat emellett átszabnák az óra osztályozását is.

Kérdésemre miszerint milyen új tantárgyakat iktatnának az órarendjükbe többféle válasz érkezett. A válaszok többségében médiatudománnyal foglalkozó óra szerepelt vagy valami szabad bölcsészethez hasonló. Ami viszont őszintén meglepett, hogy bizony vannak olyan diákok akik szívesen tanulnának idegen kultúrákról, legfőképp keletről. Mikor ennek az okára kérdeztem szinte egyöntetű volt a válaszuk. Mindannyian azzal érveltek, hogy tisztában annak vele, hogy kelet egyre erösebb lesz gazdaságilag, így elképzelhető, hogy mikor munkába állnak egy keleti cég lesz majd a munkáltatójuk. Így érthető, hogy szeretnének e téren tájékozottabbak lenni másrészt pedig ténylegesen szeretnének megismerni más kultúrákat. Mivel az iskolákban kizárólag az európai kultúrával és szokásokkal ismertetnek meg bennünket ez a fajta kiváncsiság természetes. Legyen szó akár keleti akár afrikai kultúrákról van benne igazság, hogy mi európaiak próbáljuk magunkat elszigetelni és ez a vallás terén is igaz. Európa keresztény, de talán a multikulturalizmus azt is magával hozhatná, hogy ennek ellenére a fiatalságot nyitottnak és toleránsnak neveljék és erre csak két intézmény képes az iskola és a család.

Nem elhanyagolhatóak, visszatérve a tankönyvekhez, az ezekkel kapcsolatos problémák sem amelyek az utóbbi időben több esetben is felbukkantak. A tankönyvek hiánya vagy azok hibái gátolni tudják a tanítás gördülékeny menetét. Az ezekkel történő manipuláció pedig nem kevés pénzbe kerül az adófizetők számára. Könyvcserék ide és könyvcserék oda lehet, hogy ennek is lehetne hosszútávon egy olcsóbb megoldása. A technika erre is ad egy ésszerű lehetőséget még pedig az e-könyv olvasókat. Ezek a szerkezetek több száz könyvet képesek tárolni, egy helyen és könnyedén. A tankönyvek terjesztése is könyebben müködne. A tankönyvek nyomtatásán spórolt pénzekből pedig az e fajta fejlesztéseket lehetne dotálni.

Annak ellenére, hogy a diákok ötlettel álltak elő a beszélgetések alatt, sajnos maradnunk kell a realitás talaján. Ahogy már említettem a reformokhoz pénzre, időre, és meg több pénzre van szükség. De a kérdés az betudjuk e valaha hozni ezt a fajta lemaradásunkat a további problémák mellett? Az idő talán majd megmutatja.

Tovább

A fű rossz, értem...

Napjainkban a marihuána kérdés egyre nagyobb hangsúlyt kap. Szlovákiában először Sulík Szabadság és Szolidaritás pártja (SaS) hozta fel a témát, mint politikai kérdés. Napjainkban viszont a baloldali Smer is már napirendre tűzte és komolyabban foglalkozik a kicsit sem kényelmetlen témával. Nem titok a fű probléma főleg a fiatalokat érinti. 1999-től a marihuánát fogyasztó középiskolás fiatalok száma  megkétszereződött.  Megoldás a dekriminalizáció vagy az enyhébb büntetés?

A kérdés, nem vitás fontos része lett a közéletnek. Míg nyugaton már több ország is beadta a derekát, addig nálunk az európai országok között a legszigorúbb büntetések vannak érvényben a mai napig. A jelenlegi törvények szerint már kisebb adag marihuána birtoklásáért akár több év letöltendő börtönbüntetést is kaphat az ember. Fico érvei, miszerint ez a kelleténél sokkal jobban bünteti például a huszonéves fiatalokat akik múltbéli ballépéseik miatt nem tanulhatnak tovább vagy nem kapnak állást, ésszerűnek tűnnek. Mégis számomra azért nagyon sántít a dolog. Nem hiszem, hogy valóban meg szeretné oldani ezt a kérdést, inkább az újabb lehetséges Smer-szavazókra fáj a foga.

El kell ismerni ebben a témában Szlovákia nagyon konzervatív, de a hagyományok megőrzése ilyen téren már eléggé felesleges. Kicsit nyitni kell a szabadabb felfogás felé és itt nem arra célozok, hogy legyen a társadalom által is teljesen elfogadott, hogy tizenéves fiatalok szétszívott fejjel bolyongjanak fel-alá. Én itt legfőképp azokra az emberekre és főleg beteg emberekre gondolok, akiknek fájdalmait a marihuána enyhíthetné. Több orvos is igazolja, hogy ez enyhítheti a rákos betegek fájdalmait és segíthet a depresszió leküzdésében is. Természetesen van az éremnek egy másik oldala is, mint például az hogy a fű akár a skizofrénia kezdő szikrája is lehet. Szóval egyáltalán nem egyértelmű, hogy az esetleges legalizálása milyen következményeket vonna maga után. Vélemény szerint egy ilyen enyhe kábítószer dekriminalizációjához is fel kell nőni. Itt főleg arra gondolok, hogy ha országunkban az emberek  tudatában lennének e szer minden hatásával és ésszerűen használnák azt talán nem lennének ezzel problémák. Továbbá a holland példához hasonlóan fontos,hogy  az állam által ellenőrzött és árusított kenderhez lehessen csak hozzájutni.

Viszont visszatérve a mostani elképzelésekhez már a büntetések enyhítése is nagy előrelépés országunk számára ha az ígéretüket megtartják politikusaink. A nagy kérdés, viszont az, hogy ha esetleges dekriminalizációhoz jutna a dolog, hosszútávon ez mit is jelentene. Jó vagy rossz lépés és kik járnának vele a legjobban?

Tovább