Cici-selfie kálvária

Az idei év utolsó augusztusi napja a internet kusza történelmébe már csak, mint „The Fappening” vonul be. A történet egyszerű; adott egy biztonsági rés az Apple iCloud szolgáltatásában, amely a szakértők szerint a hiba nagyságából adódóan nevezhető akár alagútnak is, ehhez adódik egy leleményes hacker, és e kettő találkozásának eredménye egy több mint kétszáz képet és párszáz cicit tartalmazó fotóalbum. Ezzel pedig megszületett a  világraszóló botrány meztelenkedő világsztárokkal, szentbeszédekkel, és etikai kérdésekkel fűszerezve. 

Természetesen pár kikandikáló melltől még nem dől össze a világ, főleg ha a filmvásznon bukkan fel egy-egy pikánsabb jelenetben, de ha személyes célokra szánt meztelen képek kerülnek elő egy felhőalapú tárhely mélyéről (sőt A-listás sztárok képei!), akkor sokan inkább megbotránkoznak, vagy ellenkező esetben egy keresőoldal segítségével maguk bizonyosodnak meg a képek valódiságáról és „minőségéről”. Míg pedig az internet-huszárok mémgyártásba és azok megosztásába kezdtek volna a cyber közösség másik zugában bűnösök után kutattak. Itt viszont a felháborodott hangok nem mindenesetben egyeztek meg, és három teória is született a vétkes vagy vétkesek kiléte felől.

Az első és legáltalánosabb vélemény szerint ki más is lehetne a bűnös, ha nem maga a hacker, aki mások személyes adatait és tartalmait megkaparintva érkezett még nyilvánosságra is hozni azokat. Egyértelműen nem egy etikus és törvényes tett, amit valamilyen úton-módon büntetni kéne, de legalább egyszerű polgárként értékeljük, hogy miként is lehet egy nagy multicég orra alá borsot törni, és elegánsan még be is mutatni mellé. A lélekben tapsoló tömeg, amely e hacker tett hírének hallatán talán még pár örömkönnyet is elmorzsolt, pedig mi mást is gondolhatna, minthogy a cinkos egyszerűen maga a szolgáltatás, jobban mondva annak készítői. A legtöbb szakember szerint egy óriási biztonsági résről van szó, ami nem tudni mióta tátongott az iCloud oldalán. Az sem kizárt, hogy az említett hackeren kívül, mások is hozzáfértek a felhasználok adataihoz, és itt nem csak pikáns képek kiszivárgásáról lehetett szó, hanem olyan adatokról is, melyek a nem megfelelő emberek birtokában súlyos károkat is okozhatnak. Az már bizonyos, hogy az Apple egyhamar ezt az apró nüánszot nem felejti el.

Harmadik és egyben legnagyobb véleménytábor pedig nem is hibáztathatna másokat, mint magukat a fényképek szereplőit, készítőit. Egyszerű az az analógia, miszerint, ha eleve meg sem születtek volna ezek a képek, akkor az egész botrány tárgytalan lenne. Való igaz képek híján, nem is lenne min csámcsogni, de miért ne lehetne mindenkinek szíve joga, hogy készít e magáról pucér képeket vagy sem. Ugyanúgy egy Oscar-díjas színésznő is kedveskedhet a párjának pár pikáns képpel, akárcsak az évfolyamtársunk az egyetemen. Az esetleges lebukás pedig mindkét hölgy számára kínos, csak egy színésznő esetében az érdeklődők és ítélkezők népes csapata teszi a történetet még érdekesebbé.  Arról elmélkedni pedig, hogy ilyen képek készítése jó-e vagy sem, felesleges. Ezt a döntést mindenki maga hozza meg, és ezzel együtt a felelősséget is vállalni kell, még egy ilyen peches helyzetben is.

Furcsa egy világot élünk mi tagadás. Egyesek emberek lefejezéséről készült videókat tesznek közzé a világhálón, szörnyűbbnél szörnyűbb szex-videókat találhatunk videóportálokon, ahol már lassan azt sem tudjuk igazán eldönteni, hogy most egy aktust vagy épp egy megerőszakolást láttunk e, pár cicitől viszont az egész nyugati világ megbolondul és egyszeribe a többség felcsap erkölcscsősznek. Pedig egyszerű női testekről beszélünk, fedetlenül, úgy ahogy azt a jó Isten megteremtette. Ennyire borzasztó látvány egy meztelen test, vagy csak megszokásból nézünk ferde szemmel, ha ilyet látunk? Lehetséges, hogy csak egy egyszerű hacker-támadásról van szó, de mégis úgy gondolom, egy olyan mélyen belénk nevelt problémára mutatott rá akarva-akaratlanul, amelyet nem biztos, hogy orvosolni tudunk, de legalább tudatosíthatjuk, hogy botrány és bűn a szinonimája pár fedetlen kebelnek és testünk csupaszságának.  

Ez az írás megjelent az Alma Mater szeptemberi számában.

Tovább

Két év margójára

Február tizedike. Két éve pontosan ezen a napon döntöttem úgy, hogy gondolataimat mondatokba szedem, és blogot indítok. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a nappal mennyi új lehetőség és élmény váltott belépőt az életembe és mindennapjaimba.

Visszatekintve az első bejegyzésekre már a nevetés kapdos. A hibás helyesírás, a szinte teljesen átláthatatlan gondolatmenet, és egy ki nem forrott személyiség kusza igazságai a mai énem számára kicsit már idegenek (bár a helyesírás azóta sem erősségem). Idegen, mert furcsa mód, akkor minden teljesen egyértelműnek tűnt, mára viszont már mindenben kételkedem, és inkább csendben maradok, nehogy féligazságok hagyják el számat és billentyűzetemet. A kedves olvasó nehogy félreértsen, hallgatásom nem gyávaságból fakad, puszta önkritikának és egyfajta bölcs hallgatásnak nevezném inkább.

Blogolásom kezdetén, mint talán minden ifjú titán, én is úgy véltem, hogy az én nézőpontom a legjobb, legobjektívebb, vagy pedig más pozitív jelző szuperlatívuszának lehetőleg négyzete. Néha szomorúság tölt el, mikor pár évvel később saját mondataimra tekintve, egy mérhetetlenül naiv és okoskodó személyt vélek felfedezni a sorok mögött, és be kell látnom, hogy valamikor ez is én voltam. Bevallom, sokszor csábított a törlés gomb adta lehetőség, eltörölni a földkerekség színéről korábbi sedre és érzelmekkel manipulált bejegyzéseim utolsó pontját is, de soha nem bírtam megnyomni, azt a fránya gombot. Minden egyes bejegyzésem az énem egy része, melyet őszintén feltártam a világ előtt. Viszont eltekintve az akkori bejegyzések gyenge pontjaitól, ez a kis virtuális gondolattár egy felbecsülhetetlen értékű lenyomata személyiségfejlődésemnek. Arról sem szabad elfeledkeznem, hogy mennyi lehetőséget hozott számomra ez a blog, és mennyi fantasztikus emberrel ismerkedhettem meg. Mérhetetlen nagy örömmel szolgál minden egyes dicséret, amit a bloggal kapcsolatban kapok, és maga a tény is, hogy vannak, akik felfigyeltek az írásaimra.

Bár tisztában vagyok vele, hogy nem voltam az utóbbi pár hónapban példaértékű blogger, de annak ellenére, hogy gondolataimat nem közvetítettem Felétek, sok dolog megbotránkoztatott, túlságosan is. Rendszerint nem írtam meg kínom-bajom a nagy indulat hevében, és mire már úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy elég hideg a fejem objektív közvetkeztetésekre, addigra már dühöm tárgyának hírértéke is elég „langyos” lett. Megígérhetem, hogy ezt a stratégiát már nem fogom követni, és inkább csak kiírom magamból szépen idejében minden egyes dühös kis gondolatom. Manapság a szlovákiai elnökválasztás, pontosabban a külföldi szavazás lehetőségének nemléte borít ki. Furcsamód egy olyan választásnál, ahol országunk elnökének személyéről szavazunk, aki Szlovákia összes állampolgárát (az aktuális tartózkodási helyétől függetlenül) képviseli nemzetközi szinten, a külföldi szavazás lehetetlen. Nem látom okát, hogy egy külföldön tanuló, vagy dolgozó szlovák állampolgár miért ne tehetné le voksát egy nagykövetségen, és miért van ilyen érthetetlen módon diszkriminálva. Kétlem, hogy erre létezne értelmes és kielégítő válasz. Abszurdisztán, ahogy lakótársnőm mondaná. Bárcsak ennyi lenne, ami a csőrömet bökné, de erre majd még visszatérek egy következő bejegyzésben.

Egyelőre élvezem azt a kevés szabadságot, amit sikerült kerítenem magamnak, és próbálok kicsit összerázódni egy nehéz időszak után. Tudom, nincs kifogás, blogolni muszáj! A továbbiakban ezt próbálom majd szigorúbban betartani.

Zárásképpen szeretném megköszönni mindenegyes olvasómnak, hogy olvassák a blogot. Óriási ölelés jár pedig azoknak, akik már a kezdetek óta nyomon követik írásaimat, és egyúttal szeretném üdvözölni az új olvasókat, akik csak nemrég bukkantak az Azt beszélik-re. A hozzászólásokat ezután is nagy örömmel várom (éri gonosznak is lenni, a fejlődés szempontjából elengedhetetlen a kritika is). 

Ezzel pedig el is fújtam a két kis gyertyák a képzeletbeli blogos tortámon! J

Tovább

A rossz ember filozófiája

Örökös és kedvenc kérdésem, amire úgy érzem, még egy jó ideig nem találom meg a választ, az a rossz emberek lelkiismeretével kapcsolatos. Adott egy rossz ember, ami már eleve nem egy pontos meghatározás, hiszen mitől rossz az ember és ez tulajdonképpen miben is ez nyilvánul meg. Ha gonoszságról és rossz szándékról beszélünk, akkor teljességgel relatív vizekre evezünk. Mi számít gonosz/rossz tettnek, és mitől is az? Ha másokat bánt, sért vagy egyenesen megkárosít? Lehetünk rosszak csak úgy magunknak vagy másra is ki kell hatnia cselekedetünk minden rezzenése? És a nagy kérdés; Lehetünk rosszak úgy is, hogy tiszta elképzelések vezérelnek bennünket, miközben a magunk után hagyott pusztulatot észre sem vesszük?

Hosszú órák töprengése, hosszú beszélgetések a boros pohár mellett és csak részeredményekre jutottunk. Valaki azt állítja, hogy hitvány cselekedet nem létezik, hiszen mindig a saját javunkra döntünk, ami pedig nekünk jó az rossz már nem lehet (maximum másnak).

Lehet, tényleg van abban valami, hogy részben rosszak vagyunk, és rossz szándék is vezérel minket, ami legtöbbször (mindig) önös érdek. Legyen szó pénzről, vallásról vagy éppen véleményről. Például gyilkolunk a meggyőződésünkért, az istenünkért, olykor csalunk és átvágunk a pénzért, meg szerelemért. Mind azért, hogy mi jobban érezzük magunkat. Mi legyünk elégedettek. Aztán esetenként megszólal a vészcsengő, hogy hékás ez másokat bánt, másokat sért, nem lehet és felvillan a piros lámpa. Van ilyen is, és olyan is, hogy a lámpa kiégett vagy csak éppen nem volt senkinek kedve kicserélni az égőt. Olyankor kezdődnek a bajok. Ezt, ha közvetlen környezetünkben műveljük talán annyi vonzata lesz, hogy nem sok barátunk akad majd esetleg egy sem, és sokan ferde szemmel néznek majd ránk. Aztán ha pár szinttel feljebb lépünk talán találunk magunknak pár igazi "jóakarót" emellett akár cinkost is, akit nyugodtan nevezhetünk és hiszünk barátunknak. Aztán ha elérünk a létra legmagasabb fokára akár már a fejünket is akarhatják.

A legrosszabb legrosszabbja, pedig ha hitvány erőnket bajtársainkon "próbálgatjuk", és sajátjaink ellen megyünk, mint mikor kést állítunk saját anyánk esetleg gyermekünk hátába. Ezt látom most én kis vidékünkön, hogy mindenki a késeit próbálgatja, de nem a jó ember(ek)en. Rossz felindulásból vagy csupán ostobaságtól vezérelve, tudatosan verik szét, azt a keveset, ami még megmaradt belőlünk és a méltóságunkból. Belső széthúzás ez, a legveszélyesebb, ami csak létezik. Szörnyű belegondolni, de velejéig valós a baj. Baj, hogy az a maroknyi kis magyarság itt nem tud őszinte lenni egymással. Baj, hogy köpünk a sajátjainkra és alázzuk a másikat, míg fölöttünk a hullámok már nem is csapkodnak, mert már ők is rajtunk röhögnek. Ostobaság, nagy luxus, de valakik művelik ezt a "nemzet politikát" is, mondván/gondolván ez az egy és igaz út. Kérdem, mi felé? Mikor már azon gondolkozom, hogy megéri-e egyáltalán ide gyermeket szülni, ahol lassan már ilyen és olyan magyar közül lehet majd választani, akkor talán tényleg nincs itt valami rendben. Szülőföldem, szeretett városom, minden mi számít, és fontos ide köt, de közben egy teljesen ellentétes erő innen taszít, és azt súgja, nem vagy itt jó helyen. Nem, mert igaz "Egységben az erő!" meg milyen jó a nemzeti összetartás, de üres frázisokon kívül mi mást tudunk még itt hangoztatni, ha cselekedeteink teljesen mást mutatnak. Persze lehet, sarkítok, sőt biztos, mert ennek ellenére fantasztikus emberek is lakják e vidéket, kik tesznek és dolgoznak azért, hogy egységesen tegyünk magunkért, és ne féljünk bátran felvállalni, hogy igen is magyarok vagyunk, és itt vagyunk. Itt vagyunk igaz, de hol az egység?

 Felfogjuk egyáltalán mi mindent veszíthetünk? Ha csak arra a furcsa érzésre gondolok, mikor együtt énekeljük a himnuszt, mikor egy nyaralás alkalmával magyarokkal találkozom, és érzem, nem vagyok egyedül. Nekem hiányozna, és szörnyen fájna, ha ujjal mutogatnánk a másikra," mert ő ám ilyen magyar, nem olyan, mint mi...!". Megmaradhatunk egyáltalán, ha már a sajátjaink sem elég jók?

Sokan beleállítják a kést a hátunkba, és a szörnyű az, hogy fel sem tűnik nekik, hogy mekkora kárt okoznak. Egyik jó barátom szerint, a rossz szándék az esetek túl nyomó részében butasággal párosodik, ettől lesz igazán veszélyes és ütős. Még mindig nem tudom a választ, hol születik a rossz, az önmegsemmisítő gomb, de sokan kutatják. Valaki azért, hogy elpusztítsa, valaki pedig, hogy megnyomja. Furcsa lehet rossznak lenni.

Tovább

Gombaszög, az abbahagyhatatlan!

Ahogy azt már az előző bejegyzésben ígértem az idei Gombaszög "saga" még nem fejeződött be a blogon. Pontosan egy héttel és egy afterpartyval később, még jobban kikörvonalazódott annak a hihetetlen hétnek minden egyes dimbes-dombos porcikája. Ahogy elnézegettem pár blogger írásait ez ügyben, rájöttem, hogy minden teljesen frenetikusan jó dolgot leírtak/megírtak/megemlítettek, szóval én, mint az elkésett borravaló, az elnézéseteket kérem, ha másokat ismételnék akarva-akaratlanul.

Szóval hát kezdeném a legnagyobb plusszal, amit egész biztosan már említettem és ez az egy négyzetméterre eső kedves és értelmes emberek száma. Nem voltak buta beszédek, se feleslegesen magas a hangerő. Mindenki elvolt békében és nyugalomban. Fűben ülve, kávézgatva, énekelve. Egy óriási nyugalomszigete, ahol az ismeretlen is ismerős és nem derogál bókolni sem. Így második alkalommal még mindig elvarázsol a hely kötetlensége, hogy nem azon jár, az ember esze ki mit gondol és hát, azért na, még is csak megszólnak. Mindenkihez le lehet ülni beszélgetni, bárkihez, sőt talán az sem baj, ha az illető nevét 2-3 óra beszélgetés után sem tudjuk, vagy csak véletlenül csípjük el egy odaülő ismeretlentől. Az egész dolog varázsa pedig az, hogy az egy héttel későbbi afterpartyn ugyanezek az idegenek, akik már nem ismeretlenek a nyakadba ugranak, megölelgetnek és puszit nyomnak a homlokodra. A tábori élmények meg csak jönnek elő szinte, mint egy megállíthatatlan cunami. Már tudom miért is vártam ezt a tábort annyira. Ezért a sok pozitív energiáért, ami az itt lévő emberekből árad. Lehet múlandó meg lehet, hogy szelektálódik, de még így is egy rakat fantasztikus emberrel találkozhattam, ami nagyon nagy ajándék.

A második nagy plusz számomra a környezet volt. Pici falucska, Rozsnyó mellett egy ugyan jelenleg nem fénykorát élő, de ennek ellenére gyönyörű vár árnyékában. Madárcsicsergés és minden, ami egy nyugodt felhőtlen hét eltöltéséhez szükséges. Az az eső néhanapján, pedig a szükséges rossz volt, ami igaz nem kellemes, ha mindened elázik, de a felüdüléshez elengedhetetlen. Még a nap is másképp süt, a szél is másképp fúj és az esték sem olyan ijesztőek. Nincsenek mumusok, csak pár barátságos vad, akiket egy kevés rumbóval meg lehet szelídíteni.

A harmadik nagy szerelmem a sztaff. A csupa mosoly emberek csapata, akik bármit elintéztek, bármit megoldottak és ezt az esetek 99,9%-ban mosollyal az arcukon tették. A Médiasátor külön kiérdemelte a szívem csücske státuszt, az ott megforduló összes emberkével együtt. Fantasztikus munkamorál, és a mindenkit megfélemlítő Tokolosh. Szavakkal nem jellemezhető hipersebesség, mely konstansként szelte át azt a kis házacskát, ahol a nagy csodák történtek.

Dobpergés.....az utolsó és mindent elsöprő élmény pedig az Afterparty volt, amit a komáromi JóMód csapatának köszönhetünk. Régen történt meg velem, hogy világossal érkeztem volna haza, a "nem maradok sokáig, csak pár óra az egész" kijelentés után. Már tudom, nagyot tévedtem, mikor azt hittem, hogy csak egy pár órás este lesz. Jó beszélgetések, borozgatós vacsora, abszurd helyzetek, Intim Szféra Illegál, a legelképesztőbb bókok és jelzők és az a furcsa érzés, hogy a fenébe is már itthon vagyok és mért nem tarthatott ez az este legalább 42 óráig, miért nem mondtam el még ezt és ezt, meg ott talán igazán szebben és meggyőzőbben is mosolyoghattam volna, egyszóval a szép esték elengedhetelen volna-doboza. 

Ígérem, többet már nem írok erről a fantasztikus hétről, mert egy idő után lehet, hogy unalmas lenne, de nem bírtam ki. Még ha nehéz is, visszafogom magam, de ne várjatok tőlem hatalmas teljesítményt, mert ez is csak maximum a következő táborig fog kitartani. 

Tovább

TÜneményem: GOMBASZÖG!

Egy kiadós tizenkét órás alvás után, igaz kábán, de belefogok, hogy megírjam az idei gombaszöges élményeim.

Pár hónappal ezelőtt érkezett egy felkérés, hogy lenne e kedvem idén a tábor médiasátrának tagja lenni. Rövid gondolkozás után beadtam a derekam, és ugyan kicsit aggódtam, hogy ebből akkor már buli nem lesz kellemesen csalódtam. Számomra szörnyen érdekes volt belelátni az előkészületekbe és segíteni itt-ott, ahol csak kellett. Írogatás, fordítgatás, futkározás néhanapján.

Szinte villámgyorsasággal elérkezett az indulás napja és már úton is voltunk Krasznahorka büszke vára felé. Az utazás frenetikus volt, abszurd viccek, bor, alvás, bor végül pedig a kellemes érkezés a táborba. Furcsa érzés volt látni, hogy a kezdetben üres tér, hogy formálódik táborra és ezt mind saját erőből a "sztaffnak" köszönhetően. A sok "dzsúli" meg a derék legény kitett magáért és a krasznahorkaváraljai kempinget 2 nap leforgása alatt hamisíthatatlan Gombaszöggé varázsolta. Pakolás, sztaffgyűlések, és mosoly minden mennyiségben igazi családias hangulat.

Eközben a médiasátor külön szekciója is belefogott a munkába és kialakította külön kis kuckóját, ahol a nagy csodák történtek. Egy fantasztikus csapat része lehettem, fantasztikus emberek között, ahol a nagy nyomás és stressz ellenére mindennapra jutott egy óriási csomag kacagás és hülyéskedés. El sem hiszem így visszanézve, hogy lehetett ennyi energiánk ilyen masszív és pöpec "kontent" gyártására akár a hajnali órákban is.

A mindennapos pörgés igaz nagyon fárasztó volt, főleg ha nem alvással párosult. Ennek eredménye talán csak az volt, hogy nem sok koncertre jutottunk el, és a szórakozást inkább csak a médiasátor területére korlátoztuk. Lehet, picit sajnálom, de ezek az esti beszélgetések és hülyülések bőven kárpótolnak. Másik nagy szívfájdalmam, hogy minimális időre tudtam csak találkozni azokkal a barátaimmal, akik civil táborozók voltak, a kontent gyártás és az előközvetítések között nem sok ideje van az emberfiának kiszakadni és eltűnni egy picit. Sokan kérdezték, hogy nem bánom e, hogy a buli része kimaradt és csak a meló volt, de azt kell mondanom nem. Ha ismét döntenem kéne, ugyanígy döntenék és remélem, hogy jövőre is alkalmam nyílik, hogy a csapat tagja legyek.

Nem szabad arról sem megfeledkeznem, hogy nagyon sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg, többek közt a blogolás nagyágyúival és apró kis hercegekkel is.

Nagyon nagy köszönettel tartozom sok embernek, hogy befogadtatok és a család részének érezhetem magam, hogy érezhettem a törődést, hogy nagyon sok idősebb bátyám lett. Köszönöm a sok bókot, ölelést, segítséget és kedves szót. Igazán jól esett, hogy vannak, akik felfigyeltek rám blogolás téren és bíztatnak.

Azt hittem, hogy a tavalyit nem tudja überelni az idei, részben sikerült részben nem. Teljesen más dolgok foglalkoztattak még egy éve és más "beosztásban" érkeztem az idén. Talán a legszörnyűbb az egészben, hogy ismét egy évet kell várni, hogy beköszöntsön ez az egy hét csoda.

Mindenkit puszilok és ölelek! TÜ!

u.i. Ez még csak zsenge ízelítő, a java csak ezután jön.

Tovább

A két szín

Őszintének kell lennem veled Kedves olvasó. Megragadtam félúton és kisebb blog krízisben szenvedek. Szinte naponta eszembe jutnak újabb és újabb témák, amelyekről szívesen írnék, de végül mindet lesöpröm az asztalról és inkább holnapra hagyok mindent. Elgondolkoztam azon, hogy ennek igazából mi is a valós oka. Sok minden történt velem az elmúlt másfél-két hónapban, nevezhetjük ezt akár egyfajta fordulópontnak is. Minden, amit már jól ismerek egy perc alatt jelentéktelenné vált, és egy teljesen új időszak köszönt be az életembe. Új környezet, új emberek és kihívások. Tudom nem egy személyes blogot írok, de mivel a saját véleményemet osztom meg ezen a virtuális platformon így fontosnak tartom, hogy kicsit másféleképpen is megosszam a gondolataimat. Be kell vallanom, félek. Félek attól, hogy nem leszek elég jó. Egy furcsa déja vu érzés kering körülöttem, mert szinte hajszálra pontosan ugyanígy kételkedtem és még a mai napig is kételkedem abban, hogy elég jó vagyok e a blogolásban és úgy globálisan mindenben. Igen azt is tudom, hogy ezt barátnős berkekben önbizalomhiánynak nevezik, de az én személyes véleményem szerint ez talán nem is lényeges.

Lehet önbizalomhiány, én viszont inkább úgy fogalmaznék, hogy ebben a világban mindig a legjobbnak kell lenned. A legjobbnak, mert egy apró hiba is elég ahhoz, hogy kikezdjenek és megsemmisítsenek. Talán csak én látom ilyen tragikusan a dolgokat, de sajnos a tapasztalat beszél belőlem. Az érme másik oldala pedig az, hogy ez a drukk szépen lassan felőrli az embert... a folyamatos bizonyítási kényszer nagy pusztításra képes, még egy tini életében is. Ez még talán nem is akkora probléma, ilyennel több százan, sőt ezren küzdenek. Ez mind megoldható, és meg lehet tanulni kezelni, de ott egy másik nagy "gond", ami nem hagy nyugodni, ez pedig a környezet, amelyben élek. (és nem a közvetlen környezetemre, családomra, hanem erre a városra és erre az országra gondolok). Erre utal maga a "A két szín"is, ami a kétszínűség és a felszínesség. Két olyan emberi tulajdonság, amit nem vagyok képes hova tenni. Nem értem ez a két dolog minek is lehet a "gyermeke".

Számomra felfoghatatlan és érthetetlen, de nem biztos, hogy minden arra lett teremtve, hogy megértsük, nem igaz? Ennek ellenére szinte napi szinten fejfájást okoz nekem, hogy ezekkel egyáltalán, hogy lehet ember képes a normális életre. Mert nem normális az, ha csak a felszín számit és az sem, ha két oldalra játszunk, és egyáltalán ebben az esetben tudjuk is melyik oldal az igaz? A legszomorúbb, hogy rajtam és pár barátomon kívül, nem veszem észre, hogy ez mást is bántana. Lehet nem is kéne ráparázni erre csak hagyni, hogy akár egy folyó hömpölyögjön saját kénye és kedve szerint.


Szóval így ennek a nagy zagyvaságnak a végére érve azt kell konstatálnom. hogy nem tudom, hogyan leszek képes áthidalni ezt. Ott a temérdek ötlet, de nem tudom szavakba önteni, most nem. Lehetséges, hogy már holnap rendbejön a dolog és írok egy könyvet kitudja, de reálisnak látom azt is, hogy egy ideig félreteszem ezt az aktivitást.

A kedves olvasónak pedig fantasztikus és kételymentes nyarat kívánok, esetleg ha kíváncsi arra, ki is az a hús-vér ember, aki ezeket a gondolatfoszlányokat pötyögteti, az megtalál a Gombaszögi Nyári Tábor negyedik napján a Szlovákia Magyar Bloggertalálkozón.

Tovább

Razzia ide-oda

Az utóbbi napok óriási szenzációja volt a Selye János Gimnázium igazgatójának Facebook-os kijelentése, miszerint razziát kér, egy komáromi buli rendezvényre, a Partytime-ra. Hát az igazgató kapott hideget-meleget, jó sok kritikát és pár megértő szót is.Sokan bírálták miszerint elrontja a kikapcsolódásra vágyó fiatalok szórakozását.

És itt jönne az én személyes véleményem a témához.Igen egy razzia elég durvának tűnhet abban az esetben ha valaki kiskorú és bizony fújna. Sokan azzal az érvvel jöttek, hogy ez így teljesen normális, hogy a fiatalok így szórakoznak. Attól még, hogy igaz bevett szokás attól még nem hiszem, hogy normális lenne a kiskorúak italozása. Igen mindenki csinálta ( többek közt én is ittam alkoholt míg kiskorú voltam), de attól még nem szabad elfelejteni, hogy ez törvénybe ütközik, továbbá azt is, hogy még nem nagykorú fiatalok járkálnak össze-vissza az éjszakában hajnalokig. Aki már járt ezen az ún. Partytime-on tisztában van vele, hogy itt nem csak fiatalokkal, gimnazistákkal és középiskolásokkal találkozik az ember. Számomra főleg az zavaró, hogy középkorú férfiak csorgatják a nyálukat tizenéves lánykákra, akik attól a pár felestől amelyet épp elpusztítottak, szabadon vonaglanak a táncparketten. Természetesen tisztelet a kivételnek, de most azzal érvelni, hogy mindenki volt fiatal nem jelenti azt, hogy az ilyen dolgokat el kell nézni és normálisnak kell titulálni. Arról pedig, hogy ki hibázik ( gondolok itt például a szülőkre) hosszan lehetne polemizálni.

Én komolyan megértem az igazgató lépéseit, ugyanúgy megértettem azt is, mikor gimibálok idején átment a szemközti vendéglátóipari egységbe, hogy kicsit körbenézzen kinél van felespohár ill. cigaretta. Aki meg iszik és kiskorú vállalja a felelősséget a szülővel együtt. Semmi kivetni valót nem látok abban, hogy az igazgató ilyen módszereket használ.

Igen, fiatalok, igen kikapcsolódásra vágynak és néha isznak is. Ismerjük ezt, de attól még nem normális. A törvény előtt egyértelműen nem.

Tovább

A család szerepe a 21.században

Így a harmadik évezred kezdetén a család intézménye egy elég komoly válságba került, amelyet felfoghatunk erkölcsi válságnak vagy egy szabadabb aspektusban egyfajta megújulásnak vagy átalakulásnak is.

Véleményem szerint korunk nagy problémája főleg az, hogy nehezen definiálható a család fogalma. Míg régen csak egy elfogadott formája volt a családnak, ahol a dolgok rendje és módja szerint a szülők házasságban éltek és így nevelték gyermeküket, addig a mai felfogásban a család megnevezésre már több variáció is megfelel.  Ehhez mind hozzájárult többek közt a nők emancipációja, a válások nagyobb körben való elfogadása és természetesen a homoszexualitás is, amelyet szintén már egészen jól elfogad a nyugati társadalom. Úgy hiszem a család válsága főleg a fejlettebb társadalmakra jellemző, míg például az arab országokban a szigorú vallási törvények nem hagynak más lehetőséget csak az adott és elfogadott családszerkezet betartását. Ezzel szemben a fejlettebb társadalmakban már, ahol nem játszanak akkora szerepet a vallási és úgy általában véve a hagyományok, ott a polgár szabadabb kezet kap. Az utóbbi időszakban főleg azoknak a családoknak a száma nőtt meg, ahol a szülők nem kötnek házasságot, csak élettársi viszonyban vannak egymással.  Ez felveti a kérdést, hogy ezeket a családokat vehetjük e családnak a szó szoros értelemben, hiszen jogi szempontból már egészen más súlya van egy házastársi és egy élettársi viszonynak. A mostani jogrendszernek köszönhetően az élettársi viszonyból született gyermekek neveléséről ugyanúgy mindkét szülő köteles gondoskodni, így legalább a szülő és gyermek kapcsolata valamilyen szinten tisztázva van.  Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a házasság mindenképp tisztább jogi helyzeteket biztosít, viszont korunk nagy divatja lett az, hogy az emberek nem szeretik elkötelezni magukat ez által mindig fenntartva az egérutat és a kapcsolatból való kiugrás minél egyszerűbb és gyorsabb lehetőségét. Úgy hiszem, hogy ilyen szempontból nem éppen jó irányba halad a család intézménye, mivel annak nem kéne galambházként működnie inkább egy stabil pontként, főleg a gyermekek számára és az állandóságot kéne biztosítania. Továbbá kérdéses, hogy a csonka családok miképpen tudják biztosítani a család teljes értékű szerepét. Vannak esetek amikor jól működnek a csonka családok is és tovább tudják adni azokat az értékeket, amelyeket hivatott a család továbbadni, viszont előfordul az is, hogy ezt a feladatot egyáltalán nem képesek elvégezni.

A család körüli találgatás talán legnagyobb kérdése a homoszexuális emberek családalapítási szándékaival van összefüggésben. Sokan ellenzik, mert egyszerűen a homoszexualitást egyfajta betegségnek tartják, vannak viszont akik elfogadják, de a gyermek nevelés jogát már nem adnák meg nekik.  Én úgy vélekedem, hogy nem biztos, hogy ezt a lehetőséget teljes mértékben el kell vetni. Mennyi olyan család van, ahol annak ellenére, hogy heteroszexuális házaspárról van szó a gyermek szenved. Nem gondolom, hogy csak mert a szülők homoszexuálisak az már velejében rossz lenne. Gondoljunk csak bele, hogy egy esetleges örökbefogadásnál mennyit kell várni egy gyermekre és mennyi előkészülettel jár ez a folyamat. Ez úgy hiszem elég tanúbizonyság arra, hogy valaki mennyire vágyik arra a gyermekre és képes annak tisztességes felnevelésére.  Természetesen vitás kérdés, sok tényező közrejátszik, mint például az egyház véleménye is, ennek ellenére úgy hiszem, hogy egyáltalán nem abszurd dolog.  Az viszont biztos, hogy egy ilyen nemű változás alapjaiban változtatná meg a családról alkotott képünket.

Úgy gondolom, hogy egy olyan időszakot élünk meg, amelyben a család, mint olyan egy nagyszabású átalakuláson megy keresztül, amelyet nem biztos, hogy el kell ítélni. Lehetséges, hogy szerkezetében megváltozik, de szerepében nem. A család szerepének mindig ugyanannak kell maradnia és szerintem ugyanaz is a mai napig.  Viszont nem szabad elfelejteni Hérakleitosz szavait miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan. Ez alól a család sem kivétel, de talán a szerepében kéne meglelnünk a kivételt.

Tovább

Szülőföld vagy a nagyvilág?

Az elmúlt időszak talán egyik legaktuálisabb kérdése, főleg fiatalok és friss diplomások között. Menni vagy maradni?

Igazán nehéz kérdés, főleg ha az ember egy olyan pontra jut, hogy ezt meg is kell válaszolnia, mérlegelnie kell és döntenie.  Ami legelőször szemet szúr az embernek az a lehetőségek végtelen sora és jobb fizetés.  Ezek nem elhanyagolhatóak természetesen, de biztos, hogy ennyi elég? Az bizonyos, hogy gazdasági szempontból az, de már máskérdés, hogy további szempontokból az lenne e.  Sajnos egyre többen döntenek úgy menniük kell vagy menni akarnak. Az egyén számára ez lehet megoldás, hiszen az esetek túlnyomó részében a megélhetés miatt kényszerül szülőföldje elhagyására és egy idegen országban kell megalapoznia életét. Ám ami még fontosabb, hogy ez milyen hatással van a nemzet egészére. Úgy vélem, mikor valaki elszánja magát arra, hogy itt hagyja otthonát, azt is számításba kell vennie, hogy ez milyen hatással lesz szülőföldjére és annak fejlődésére, hiszen be kell látnunk, hogy ha a munkaerő mind itt hagy minket, nem lesz aki ezt a térséget előre vigye, ezáltal a fejlődés is elmarad. Viszont, azt sem szabad elfelejteni, hogy ez nem azt, jelenti, hogy mind egy láncra vert kutya itt kell őrködnünk életünk végégig. Ki kell használnunk a szabad utazás lehetőségét, a külföldi képzések adta lehetőségeket, ezekkel mind élnünk kell.  Az új, modern módszerek elsajátítása nagyon fontos és szükségszerű. Ám ilyenkor gondolnunk kéne arra is, hogy ezt a tudást ne egy idegen ország, hanem saját szülőföldünk javára fordítsuk. Ezért teljesen helyén való, hogy képezzük magunkat, ha más országban is. Mindenképpen fontos a hazatérés és az új módszerek itteni használata. Véleményem szerint ez egy járható út. Hiszen az sem megoldás, hogy bedugjuk a fejünket a homokba, mert be kell látnunk elég sok téren térségünk elmaradott nyugathoz képest, ezzel viszont nem azt mondom, hogy nyugat lenne az etalon, de vannak dolgok, amik nálunk még elég sok kívánnivalót hagynak maguk után. Gondolok itt egészségügyre, iskolaügyre, hogy csak a legfontosabbakat említsem.  Sajnos nemzetünkkel ez már a múltban is előfordult, hogy a nemzetünk értelmiségének mennie kellett, emigrálásra kényszerültek, tehetségüket pedig más országokban kamatoztatták.

Továbbá itt a következő probléma, hogy nemzetünk, hova tovább egyre jobban fogy. Ez egy óriási probléma melyet véleményem szerint orvosolni kéne mihamarabb. Amellett, hogy a nagyrész kivándorol, gyermekeiket idegen iskolákban tanítatják még ott a másik fél, akik már gyermeket sem vállalnak „karrierépítés” ürüggyel. Így lassacskán fogyunk. A külföldön élő családokban úgy vélem már nem akkora a magyarság érzet, hiszen többségében nem anyanyelvükön tanulnak ezek a magyar gyermekek, a kevert házasságokból született gyermekekről már nem is szólva, ahol még az is előfordulhat, hogy a gyermek egyáltalán nem tanul meg magyarul. A magyarság fogy és széled szét a világban. Ezért is gondolom, hogy fontos szülőföldünkön maradni vagy visszatérni, főleg mikor már családalapításra kerül a sor. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz, hiszen nem tökéletes a helyzet, de ugyanúgy máshol sem lesz az. Viszont a jövő magyar generációja legjobban csakis szülőföldjén tudja magába szívni a nemzettudatot, a kulturális örökséget, melyet nagyapáink hagytak ránk és a nemzethez való kötödést.

Ezek szellemében, ha valaki nekem szegezné ezt a kérdést a válaszom egyértelműen a szülőföld lenne.

(Elmélkedés; a szöveg témája a 2005/06-os tanév belső érettségi vizsga témáinak egyike volt, az írás maga az érettségire való felkészülés szellemében íródott.)

Tovább