A rossz ember filozófiája

Örökös és kedvenc kérdésem, amire úgy érzem, még egy jó ideig nem találom meg a választ, az a rossz emberek lelkiismeretével kapcsolatos. Adott egy rossz ember, ami már eleve nem egy pontos meghatározás, hiszen mitől rossz az ember és ez tulajdonképpen miben is ez nyilvánul meg. Ha gonoszságról és rossz szándékról beszélünk, akkor teljességgel relatív vizekre evezünk. Mi számít gonosz/rossz tettnek, és mitől is az? Ha másokat bánt, sért vagy egyenesen megkárosít? Lehetünk rosszak csak úgy magunknak vagy másra is ki kell hatnia cselekedetünk minden rezzenése? És a nagy kérdés; Lehetünk rosszak úgy is, hogy tiszta elképzelések vezérelnek bennünket, miközben a magunk után hagyott pusztulatot észre sem vesszük?

Hosszú órák töprengése, hosszú beszélgetések a boros pohár mellett és csak részeredményekre jutottunk. Valaki azt állítja, hogy hitvány cselekedet nem létezik, hiszen mindig a saját javunkra döntünk, ami pedig nekünk jó az rossz már nem lehet (maximum másnak).

Lehet, tényleg van abban valami, hogy részben rosszak vagyunk, és rossz szándék is vezérel minket, ami legtöbbször (mindig) önös érdek. Legyen szó pénzről, vallásról vagy éppen véleményről. Például gyilkolunk a meggyőződésünkért, az istenünkért, olykor csalunk és átvágunk a pénzért, meg szerelemért. Mind azért, hogy mi jobban érezzük magunkat. Mi legyünk elégedettek. Aztán esetenként megszólal a vészcsengő, hogy hékás ez másokat bánt, másokat sért, nem lehet és felvillan a piros lámpa. Van ilyen is, és olyan is, hogy a lámpa kiégett vagy csak éppen nem volt senkinek kedve kicserélni az égőt. Olyankor kezdődnek a bajok. Ezt, ha közvetlen környezetünkben műveljük talán annyi vonzata lesz, hogy nem sok barátunk akad majd esetleg egy sem, és sokan ferde szemmel néznek majd ránk. Aztán ha pár szinttel feljebb lépünk talán találunk magunknak pár igazi "jóakarót" emellett akár cinkost is, akit nyugodtan nevezhetünk és hiszünk barátunknak. Aztán ha elérünk a létra legmagasabb fokára akár már a fejünket is akarhatják.

A legrosszabb legrosszabbja, pedig ha hitvány erőnket bajtársainkon "próbálgatjuk", és sajátjaink ellen megyünk, mint mikor kést állítunk saját anyánk esetleg gyermekünk hátába. Ezt látom most én kis vidékünkön, hogy mindenki a késeit próbálgatja, de nem a jó ember(ek)en. Rossz felindulásból vagy csupán ostobaságtól vezérelve, tudatosan verik szét, azt a keveset, ami még megmaradt belőlünk és a méltóságunkból. Belső széthúzás ez, a legveszélyesebb, ami csak létezik. Szörnyű belegondolni, de velejéig valós a baj. Baj, hogy az a maroknyi kis magyarság itt nem tud őszinte lenni egymással. Baj, hogy köpünk a sajátjainkra és alázzuk a másikat, míg fölöttünk a hullámok már nem is csapkodnak, mert már ők is rajtunk röhögnek. Ostobaság, nagy luxus, de valakik művelik ezt a "nemzet politikát" is, mondván/gondolván ez az egy és igaz út. Kérdem, mi felé? Mikor már azon gondolkozom, hogy megéri-e egyáltalán ide gyermeket szülni, ahol lassan már ilyen és olyan magyar közül lehet majd választani, akkor talán tényleg nincs itt valami rendben. Szülőföldem, szeretett városom, minden mi számít, és fontos ide köt, de közben egy teljesen ellentétes erő innen taszít, és azt súgja, nem vagy itt jó helyen. Nem, mert igaz "Egységben az erő!" meg milyen jó a nemzeti összetartás, de üres frázisokon kívül mi mást tudunk még itt hangoztatni, ha cselekedeteink teljesen mást mutatnak. Persze lehet, sarkítok, sőt biztos, mert ennek ellenére fantasztikus emberek is lakják e vidéket, kik tesznek és dolgoznak azért, hogy egységesen tegyünk magunkért, és ne féljünk bátran felvállalni, hogy igen is magyarok vagyunk, és itt vagyunk. Itt vagyunk igaz, de hol az egység?

 Felfogjuk egyáltalán mi mindent veszíthetünk? Ha csak arra a furcsa érzésre gondolok, mikor együtt énekeljük a himnuszt, mikor egy nyaralás alkalmával magyarokkal találkozom, és érzem, nem vagyok egyedül. Nekem hiányozna, és szörnyen fájna, ha ujjal mutogatnánk a másikra," mert ő ám ilyen magyar, nem olyan, mint mi...!". Megmaradhatunk egyáltalán, ha már a sajátjaink sem elég jók?

Sokan beleállítják a kést a hátunkba, és a szörnyű az, hogy fel sem tűnik nekik, hogy mekkora kárt okoznak. Egyik jó barátom szerint, a rossz szándék az esetek túl nyomó részében butasággal párosodik, ettől lesz igazán veszélyes és ütős. Még mindig nem tudom a választ, hol születik a rossz, az önmegsemmisítő gomb, de sokan kutatják. Valaki azért, hogy elpusztítsa, valaki pedig, hogy megnyomja. Furcsa lehet rossznak lenni.

Tovább

Gombaszög, az abbahagyhatatlan!

Ahogy azt már az előző bejegyzésben ígértem az idei Gombaszög "saga" még nem fejeződött be a blogon. Pontosan egy héttel és egy afterpartyval később, még jobban kikörvonalazódott annak a hihetetlen hétnek minden egyes dimbes-dombos porcikája. Ahogy elnézegettem pár blogger írásait ez ügyben, rájöttem, hogy minden teljesen frenetikusan jó dolgot leírtak/megírtak/megemlítettek, szóval én, mint az elkésett borravaló, az elnézéseteket kérem, ha másokat ismételnék akarva-akaratlanul.

Szóval hát kezdeném a legnagyobb plusszal, amit egész biztosan már említettem és ez az egy négyzetméterre eső kedves és értelmes emberek száma. Nem voltak buta beszédek, se feleslegesen magas a hangerő. Mindenki elvolt békében és nyugalomban. Fűben ülve, kávézgatva, énekelve. Egy óriási nyugalomszigete, ahol az ismeretlen is ismerős és nem derogál bókolni sem. Így második alkalommal még mindig elvarázsol a hely kötetlensége, hogy nem azon jár, az ember esze ki mit gondol és hát, azért na, még is csak megszólnak. Mindenkihez le lehet ülni beszélgetni, bárkihez, sőt talán az sem baj, ha az illető nevét 2-3 óra beszélgetés után sem tudjuk, vagy csak véletlenül csípjük el egy odaülő ismeretlentől. Az egész dolog varázsa pedig az, hogy az egy héttel későbbi afterpartyn ugyanezek az idegenek, akik már nem ismeretlenek a nyakadba ugranak, megölelgetnek és puszit nyomnak a homlokodra. A tábori élmények meg csak jönnek elő szinte, mint egy megállíthatatlan cunami. Már tudom miért is vártam ezt a tábort annyira. Ezért a sok pozitív energiáért, ami az itt lévő emberekből árad. Lehet múlandó meg lehet, hogy szelektálódik, de még így is egy rakat fantasztikus emberrel találkozhattam, ami nagyon nagy ajándék.

A második nagy plusz számomra a környezet volt. Pici falucska, Rozsnyó mellett egy ugyan jelenleg nem fénykorát élő, de ennek ellenére gyönyörű vár árnyékában. Madárcsicsergés és minden, ami egy nyugodt felhőtlen hét eltöltéséhez szükséges. Az az eső néhanapján, pedig a szükséges rossz volt, ami igaz nem kellemes, ha mindened elázik, de a felüdüléshez elengedhetetlen. Még a nap is másképp süt, a szél is másképp fúj és az esték sem olyan ijesztőek. Nincsenek mumusok, csak pár barátságos vad, akiket egy kevés rumbóval meg lehet szelídíteni.

A harmadik nagy szerelmem a sztaff. A csupa mosoly emberek csapata, akik bármit elintéztek, bármit megoldottak és ezt az esetek 99,9%-ban mosollyal az arcukon tették. A Médiasátor külön kiérdemelte a szívem csücske státuszt, az ott megforduló összes emberkével együtt. Fantasztikus munkamorál, és a mindenkit megfélemlítő Tokolosh. Szavakkal nem jellemezhető hipersebesség, mely konstansként szelte át azt a kis házacskát, ahol a nagy csodák történtek.

Dobpergés.....az utolsó és mindent elsöprő élmény pedig az Afterparty volt, amit a komáromi JóMód csapatának köszönhetünk. Régen történt meg velem, hogy világossal érkeztem volna haza, a "nem maradok sokáig, csak pár óra az egész" kijelentés után. Már tudom, nagyot tévedtem, mikor azt hittem, hogy csak egy pár órás este lesz. Jó beszélgetések, borozgatós vacsora, abszurd helyzetek, Intim Szféra Illegál, a legelképesztőbb bókok és jelzők és az a furcsa érzés, hogy a fenébe is már itthon vagyok és mért nem tarthatott ez az este legalább 42 óráig, miért nem mondtam el még ezt és ezt, meg ott talán igazán szebben és meggyőzőbben is mosolyoghattam volna, egyszóval a szép esték elengedhetelen volna-doboza. 

Ígérem, többet már nem írok erről a fantasztikus hétről, mert egy idő után lehet, hogy unalmas lenne, de nem bírtam ki. Még ha nehéz is, visszafogom magam, de ne várjatok tőlem hatalmas teljesítményt, mert ez is csak maximum a következő táborig fog kitartani. 

Tovább

TÜneményem: GOMBASZÖG!

Egy kiadós tizenkét órás alvás után, igaz kábán, de belefogok, hogy megírjam az idei gombaszöges élményeim.

Pár hónappal ezelőtt érkezett egy felkérés, hogy lenne e kedvem idén a tábor médiasátrának tagja lenni. Rövid gondolkozás után beadtam a derekam, és ugyan kicsit aggódtam, hogy ebből akkor már buli nem lesz kellemesen csalódtam. Számomra szörnyen érdekes volt belelátni az előkészületekbe és segíteni itt-ott, ahol csak kellett. Írogatás, fordítgatás, futkározás néhanapján.

Szinte villámgyorsasággal elérkezett az indulás napja és már úton is voltunk Krasznahorka büszke vára felé. Az utazás frenetikus volt, abszurd viccek, bor, alvás, bor végül pedig a kellemes érkezés a táborba. Furcsa érzés volt látni, hogy a kezdetben üres tér, hogy formálódik táborra és ezt mind saját erőből a "sztaffnak" köszönhetően. A sok "dzsúli" meg a derék legény kitett magáért és a krasznahorkaváraljai kempinget 2 nap leforgása alatt hamisíthatatlan Gombaszöggé varázsolta. Pakolás, sztaffgyűlések, és mosoly minden mennyiségben igazi családias hangulat.

Eközben a médiasátor külön szekciója is belefogott a munkába és kialakította külön kis kuckóját, ahol a nagy csodák történtek. Egy fantasztikus csapat része lehettem, fantasztikus emberek között, ahol a nagy nyomás és stressz ellenére mindennapra jutott egy óriási csomag kacagás és hülyéskedés. El sem hiszem így visszanézve, hogy lehetett ennyi energiánk ilyen masszív és pöpec "kontent" gyártására akár a hajnali órákban is.

A mindennapos pörgés igaz nagyon fárasztó volt, főleg ha nem alvással párosult. Ennek eredménye talán csak az volt, hogy nem sok koncertre jutottunk el, és a szórakozást inkább csak a médiasátor területére korlátoztuk. Lehet, picit sajnálom, de ezek az esti beszélgetések és hülyülések bőven kárpótolnak. Másik nagy szívfájdalmam, hogy minimális időre tudtam csak találkozni azokkal a barátaimmal, akik civil táborozók voltak, a kontent gyártás és az előközvetítések között nem sok ideje van az emberfiának kiszakadni és eltűnni egy picit. Sokan kérdezték, hogy nem bánom e, hogy a buli része kimaradt és csak a meló volt, de azt kell mondanom nem. Ha ismét döntenem kéne, ugyanígy döntenék és remélem, hogy jövőre is alkalmam nyílik, hogy a csapat tagja legyek.

Nem szabad arról sem megfeledkeznem, hogy nagyon sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg, többek közt a blogolás nagyágyúival és apró kis hercegekkel is.

Nagyon nagy köszönettel tartozom sok embernek, hogy befogadtatok és a család részének érezhetem magam, hogy érezhettem a törődést, hogy nagyon sok idősebb bátyám lett. Köszönöm a sok bókot, ölelést, segítséget és kedves szót. Igazán jól esett, hogy vannak, akik felfigyeltek rám blogolás téren és bíztatnak.

Azt hittem, hogy a tavalyit nem tudja überelni az idei, részben sikerült részben nem. Teljesen más dolgok foglalkoztattak még egy éve és más "beosztásban" érkeztem az idén. Talán a legszörnyűbb az egészben, hogy ismét egy évet kell várni, hogy beköszöntsön ez az egy hét csoda.

Mindenkit puszilok és ölelek! TÜ!

u.i. Ez még csak zsenge ízelítő, a java csak ezután jön.

Tovább

A két szín

Őszintének kell lennem veled Kedves olvasó. Megragadtam félúton és kisebb blog krízisben szenvedek. Szinte naponta eszembe jutnak újabb és újabb témák, amelyekről szívesen írnék, de végül mindet lesöpröm az asztalról és inkább holnapra hagyok mindent. Elgondolkoztam azon, hogy ennek igazából mi is a valós oka. Sok minden történt velem az elmúlt másfél-két hónapban, nevezhetjük ezt akár egyfajta fordulópontnak is. Minden, amit már jól ismerek egy perc alatt jelentéktelenné vált, és egy teljesen új időszak köszönt be az életembe. Új környezet, új emberek és kihívások. Tudom nem egy személyes blogot írok, de mivel a saját véleményemet osztom meg ezen a virtuális platformon így fontosnak tartom, hogy kicsit másféleképpen is megosszam a gondolataimat. Be kell vallanom, félek. Félek attól, hogy nem leszek elég jó. Egy furcsa déja vu érzés kering körülöttem, mert szinte hajszálra pontosan ugyanígy kételkedtem és még a mai napig is kételkedem abban, hogy elég jó vagyok e a blogolásban és úgy globálisan mindenben. Igen azt is tudom, hogy ezt barátnős berkekben önbizalomhiánynak nevezik, de az én személyes véleményem szerint ez talán nem is lényeges.

Lehet önbizalomhiány, én viszont inkább úgy fogalmaznék, hogy ebben a világban mindig a legjobbnak kell lenned. A legjobbnak, mert egy apró hiba is elég ahhoz, hogy kikezdjenek és megsemmisítsenek. Talán csak én látom ilyen tragikusan a dolgokat, de sajnos a tapasztalat beszél belőlem. Az érme másik oldala pedig az, hogy ez a drukk szépen lassan felőrli az embert... a folyamatos bizonyítási kényszer nagy pusztításra képes, még egy tini életében is. Ez még talán nem is akkora probléma, ilyennel több százan, sőt ezren küzdenek. Ez mind megoldható, és meg lehet tanulni kezelni, de ott egy másik nagy "gond", ami nem hagy nyugodni, ez pedig a környezet, amelyben élek. (és nem a közvetlen környezetemre, családomra, hanem erre a városra és erre az országra gondolok). Erre utal maga a "A két szín"is, ami a kétszínűség és a felszínesség. Két olyan emberi tulajdonság, amit nem vagyok képes hova tenni. Nem értem ez a két dolog minek is lehet a "gyermeke".

Számomra felfoghatatlan és érthetetlen, de nem biztos, hogy minden arra lett teremtve, hogy megértsük, nem igaz? Ennek ellenére szinte napi szinten fejfájást okoz nekem, hogy ezekkel egyáltalán, hogy lehet ember képes a normális életre. Mert nem normális az, ha csak a felszín számit és az sem, ha két oldalra játszunk, és egyáltalán ebben az esetben tudjuk is melyik oldal az igaz? A legszomorúbb, hogy rajtam és pár barátomon kívül, nem veszem észre, hogy ez mást is bántana. Lehet nem is kéne ráparázni erre csak hagyni, hogy akár egy folyó hömpölyögjön saját kénye és kedve szerint.


Szóval így ennek a nagy zagyvaságnak a végére érve azt kell konstatálnom. hogy nem tudom, hogyan leszek képes áthidalni ezt. Ott a temérdek ötlet, de nem tudom szavakba önteni, most nem. Lehetséges, hogy már holnap rendbejön a dolog és írok egy könyvet kitudja, de reálisnak látom azt is, hogy egy ideig félreteszem ezt az aktivitást.

A kedves olvasónak pedig fantasztikus és kételymentes nyarat kívánok, esetleg ha kíváncsi arra, ki is az a hús-vér ember, aki ezeket a gondolatfoszlányokat pötyögteti, az megtalál a Gombaszögi Nyári Tábor negyedik napján a Szlovákia Magyar Bloggertalálkozón.

Tovább

Irány a verebek után!

Kicsit szomorú látni, hogy az utóbbi napokban, hetekben a felvidéki virtuális platformon nem igen lehetett másról olvasni, mint a nyáron megszervezésre kerülő két rendezvény, a Gombaszögi Nyári Tábor és a Martosi Szabadegyetem intergalaktikus harcáról szóló cikkeket, megjegyzéseket és "észrevételeket". Őszinte leszek. Számomra egy kicsit érthetetlen ez a nagy felhajtás és az a csomó "védőbeszéd", ami a hetekben megjelent. Olyan szintű negatív energia árad rendszerint ezekből az írásokból és főleg hozzászólásokból, amely egyáltalán nem tükrözi hűen egyik tábor szellemiségét sem. Mindenki volt fiatal, vagy épp fiatal éveit tapossa, mindenki szervezte már a nyarát szóval tegyük kezünket a szívünkre és valljuk be őszintén, nem ez lesz az első vagy az utolsó eset, hogy két nyári rendezvény üti egymást (de javítsatok ki, ha a Ti nyaratok összes bulija tökéletesen egymásba esik). Sajnos ez a nyár velejárója; a bőség zavara. Csupán döntést kell hozni, melyik akció szimpatikusabb nekünk és kész. Nem ez lenne életünk egyetlen nagy döntése.

Személy szerint sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül esett az időpontválasztás, mert szívesen belestem volna mindkét helyre. Igazán kíváncsi vagyok arra, mi újat tud hozni ez a martosi kezdeményezés. Mivel egy teljesen friss, elsőéves rendezvényről lévén szó, csak Gombaszögről tudok egy csipetnyi kis ízelítővel szolgálni, azoknak a kedves olvasóknak, akik úgy döntenek idén Krasznahorka vára felé veszik az irányt július derekán.

A tavaly nyár egyik csúcspontja volt számomra a tábor. Hogy őszinte legyek kicsit spontán és félve hoztam meg a döntést, hogy ellátogatok a táborba, hisz mégis csak kicsi gimnazista voltam még. Végül is a döntés megszületett, és azóta is áldom azt, hiszen ha akkor rosszul döntök nagyon sok szép élménytől fosztottam volna meg magam. A környezet, az ott lévő emberek és a programok biztosítják, hogy az ember a lehető legjobban kipihenje magát (ha fizikailag nem is, de pszichikailag mindenképp) így a nyár elején, vizsgaidőszak után. A jól megérdemelt kikapcsolódás mellett, még számtalan program kínál lehetőséget, hogy szellemileg üdék maradjunk és frissek. A közéleti, tudományos előadások mellett, idén a zenei vonal ismét erős lesz, a Quimbytől kezdve, ByeAlexen keresztül, egészen a Magashegyi Undergroundig számtalan káprázatos banda fogja szolgáltatni a zenei aláfestést minden este. Véleményem szerint, bárki, aki a szórakozáson kívül még egy kis fájdalommentes tanulást is be szeretne iktatni a nyarába, annak Gombaszögön helye.

Remélem, mindenki jól dönt, és végül abba a táborba látogat el, ahova a legjobban húzza szíve. Engem egyértelműen Rozsnyó fele visz. Nem kell túlspilázni, és elvi kérdést csinálni a dologból. Hiszen a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat és békében meglegyünk egymás mellett. Fantasztikus nyarat mindenkinek!

U.i.: Aki pedig célként Martost jelölte ki, várom az élménybeszámolót. :-)

Tovább

Jó polgár / Rossz polgár

Mit is jelent maga a polgár szó? Ha ennél a szónál felcsapjuk a Magyar értelmező kéziszótárt, több magyarázatot is találunk. Elsősorban történelmi szempontból a polgár a nagy francia forradalom idején az ún. harmadik rend vagy esetleg az ipari proletariátust kizsákmányoló uralkodó osztálynak, a hanyatló burzsoáziának a tagja. Rögtön ezután a polgár és állampolgár megnevezést ekvivalensnek tünteti fel, majd részben ezt megcáfolva a polgárt olyan állampolgárnak tekinti, aki művéltsége, (szak)tudása vagy tulajdona révén sorsát önállóan irányítani képes.  Ez arra enged következtetni, hogy minden polgár állampolgár, de nem minden állampolgár polgár. Egész valószínű, hogy sok „polgártársunk“ talán nem is polgár, és sokak talán igazából nincsenek is tisztában azzal, hogy most ők akkor azok -e vagy sem?  Lehetséges, hogy a kérdés, miszerint polgárnak nevezhető-e az a személy, aki nem képes önállóan irányítani sorsát már csak abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szociális segély formájában az állam segítségére van rászorulva, egészen helyénvaló. Ezzel viszont alapjában véve nem is lenne gond, hiszen nem általánosíthatunk, és nem is nagyon tudhatjuk, ki miért is van rászorulva erre a segítségre. Másrészt mégis szemet szúr ennek a csoportnak egy alcsoportja, amely ennek ellenére csak a számára „kifizetődő” jogait tartja számon, és nem iparkodik azon, hogy ezt a fajta segítséget valamilyen úton viszonozza, például alapvető kötelességeinek elvégzésével. Ezek az emberek aztán azok, akik sok időt és energiát hajlandóak fektetni abba, hogy fenntartsák annak látszatát, hogy ők bizony jól élnek és bármit megtehetnek. Még ha a valóságban nem is sok mindent tettek le az asztalra. Pont ezekben a körökben találkozhatunk azzal a gőgös felfogássál, miszerint az állam értünk van, és nekünk csak várnunk kell a sült galambra, amely igaz, hogy téves, de sok fejben a helyes és követendő útként van elkönyvelve. Viszont ezek a fejek elfelejtik, hogy ez egy adok-kapok játék, vagyis annak kéne lennie. Igaz, nehéz e réteg képviselőinek felróni, hogy élvezik ezt a kiváltságos helyzetet, ahol a feladatot nem kell elvégezni, de a jutalom ugyanúgy illeti őket, mint azon társaikat, akik teljesítik kötelességüket. Lehet, hogy ahol ez a fajta tétlenség nincs szankcionálva, ostoba az, aki oda teszi a részét a közösbe. Lehet, nem is szabadna csodálkoznunk, mikor a környezetünkben is tapasztalhatjuk ezt a fajta hanyag stílust a közügyekkel szemben. Természetesen balgaság lenne azt gondolni, hogy ez csak a társadalom azon részére érvényes, akik valamilyen okból nem dolgoznak, vagy ha dolgoznak is, akkor is csak saját zsebre. Nagyon furcsa mostanság az emberek felfogása, míg teszem, azt az északi országokban tisztességes munkával lehet kiérdemelni a megbecsülést és csodálatot, addig nálunk nagyobb népszerűségnek örvendenek azok, akik annak ellenére, hogy tisztességtelen „munkával” és „furfanggal” jutnak hozzá a vagyonukhoz, mégis be tudják biztosítani maguknak a magasfokú jólétet és luxust, vagy legalábbis annak a látszatát. Érdemes elgondolkodni azon, hogy akkor valójában a mi társadalmunkban van-e kultúrája a derék munkának és eléggé jutalmazva van-e, vagy elég leragadni a felszínesség csalóka szintjén. Az ember mint olyan, szereti kimutatni a jelentőségét. Vannak, akik a munkájukban elért eredményeikkel tanúsítják, hogy fontosak, és vannak, akik a fűben parkolással akarják jelezni, ők is itt vannak. Nálunk zömében a második alternatíva igaz. Normális esetben, mikor valaki segítségre szorul, vagy nem egészen korrekt módon teremti meg a megélhetését, azt gondolná az ember, hogy inkább nem keresi azokat a helyzeteket, ahol feltűnést kelthet. Személy szerint úgy érzem, ez is megdől nálunk. Ez a felszínes réteg, amely magát a legnagyobb komolysággal polgárnak nevezi, az élet több helyszínén próbálja elnyerni a figyelmet valamilyen úton-módon. Találkozhatunk velük a parkolókban, ahol a nagy autóikkal villognak (miközben talán csak egy albérletben laknak) vagy esetleg orvosi rendelőkben és hivatalokban, ahol nyomdafestéket nem tűrő szavakkal pocskondiáznak bármit. Valahol nagyon nagy hiba történhetett, ha ez lenne a mi a polgárságunk, amely talán igazi értékekkel nem nagyon rendelkezik. Úgy érzem valahol elveszhetett a már szinte betegesen nagy felszínesség és a középszerűség dimenziója között. Sajnos ez nemcsak azokra igaz, akik a semmit próbálják selyempapírba csomagolni. Fel lehet ezt róni az eszeveszett konzumtársaságnak is, de talán az eltorzult önkép is sokban közrejátszik, mikor önnön valónkat csak valami mögé bújtatva – és lehetőleg valami drága mögött – tudjuk elképzelni. Szinte már betegesen a látszatra játszunk, és valahogy a munka a sok érdeklődés között eltűnik. Sokaknak nincs kapcsolatuk a munkával, és mindenféle piti furfangokkal tartják fenn magukat, és ez viszont ránk, az egészre nézve veszélyes. Viszont ha már a fogyasztói társadalom szóba került, tegyük a kezünket a szívünkre, és őszintén válaszoljunk: az az ember, akit a konzum vezérel, képes-e önállóan irányítani sorsát? A közöny és a felszínes értékek mellett háttérbe szoruló munkamorál elég nagy hézagot tud varázsolni társadalmunk már így is hézagos mivoltába.

Magunkra vessünk, vagy magára vessen az, aki nem tesz a közért; vagy már a lorenzi elhidegülés előrehaladott stádiuma az, amibe bele kell nyugodnunk? Hol vannak jogaink határai, ha a jog nincs ellensúlyozva a kötelességgel?  És hol az emberi lelkiismeret, ha többet ér egy márkás cipő az elvégzett munka utáni jó érzésnél? Továbbá mi az oka annak, hogy a teljesítmény és az igények nincsenek összhangban?  Végül pedig visszatérve az első bekezdéshez, joggal állíthatja mindenki magáról, hogy polgár, vagy csak az előkelő hangzás az, ami miatt boldog-boldogtalan „úrnak” hiszi magát? Úri játék lenne csak az egész, vagy lelkiismeretes munka? Nehéz megmondani.


Ez az írás megjelent az Alma Mater áprilisi számában.

Tovább

"Mindenkinek saját plázát..."

Az egyik kedvelt bevásárlóközpont napokban tett közleménye elég nagy port kavart, mikor is egy igencsak gyenge, mondvacsinált okra hivatkozva elutasította a kisebbségben élő magyarság kérését. A kérés csupán annyi volt, hogy igazán örülnénk annak, ha ez az üzletlánc is áttérne a kétnyelvűségre, természetesen csak ott ahol indokolt. Az elutasító válaszra többen is reagáltak. A legnagyobb közösségi oldalon többen is jelezték, hogy nincsenek megelégedve ezzel a döntéssel, és ha máshogy nem megy, akkor egyszerűen nem fognak többet vásárolni az adott cég üzleteiben. Lehet, hogy tényleg csak ezzel lehet jobb belátásra bírni a vezetőket, ha a nem tetszésünket reális számokban látják? Elég valószínű, hogy a szép szónak már nincs is nagyon súlya, de az is megeshet, hogy nem fogunk hiányozni, Ezt csak az idő tudja megmutatni, meg persze a kitartás, hogy teszem azt eddigi szokásaink ellenére tényleg ne ott vásároljunk. Mindenesetre véleményen szerint ennek az esetnek pozitívuma is van, mégpedig az, hogy azért relatíve sokan vagyunk, akiknek nem mindegy, hogy hány nyelvű a felirat és az, hogy elvárjuk a tiszteletet, ha már a pénzünket elfogadják.

Végezetül pedig csak annyit, hogy az üzletlánc neve szándékosan nem lett megnevezve, mert lehet, hogy még belefojtanának a szuper olcsó tejükbe és ásványvizükbe, ami persze csak azért olyan olcsó, mert ők vannak olyan figyelmesek, hogy azt a "kevéske" pénzüket inkább a barátságos árak megőrzésére fordítják, mintsem kétnyelvű feliratokra, amivel lehet, hogy több vásárló szimpátiáját nyernék el. Hát ők tudják...

Tovább