Jó polgár / Rossz polgár

Mit is jelent maga a polgár szó? Ha ennél a szónál felcsapjuk a Magyar értelmező kéziszótárt, több magyarázatot is találunk. Elsősorban történelmi szempontból a polgár a nagy francia forradalom idején az ún. harmadik rend vagy esetleg az ipari proletariátust kizsákmányoló uralkodó osztálynak, a hanyatló burzsoáziának a tagja. Rögtön ezután a polgár és állampolgár megnevezést ekvivalensnek tünteti fel, majd részben ezt megcáfolva a polgárt olyan állampolgárnak tekinti, aki művéltsége, (szak)tudása vagy tulajdona révén sorsát önállóan irányítani képes.  Ez arra enged következtetni, hogy minden polgár állampolgár, de nem minden állampolgár polgár. Egész valószínű, hogy sok „polgártársunk“ talán nem is polgár, és sokak talán igazából nincsenek is tisztában azzal, hogy most ők akkor azok -e vagy sem?  Lehetséges, hogy a kérdés, miszerint polgárnak nevezhető-e az a személy, aki nem képes önállóan irányítani sorsát már csak abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szociális segély formájában az állam segítségére van rászorulva, egészen helyénvaló. Ezzel viszont alapjában véve nem is lenne gond, hiszen nem általánosíthatunk, és nem is nagyon tudhatjuk, ki miért is van rászorulva erre a segítségre. Másrészt mégis szemet szúr ennek a csoportnak egy alcsoportja, amely ennek ellenére csak a számára „kifizetődő” jogait tartja számon, és nem iparkodik azon, hogy ezt a fajta segítséget valamilyen úton viszonozza, például alapvető kötelességeinek elvégzésével. Ezek az emberek aztán azok, akik sok időt és energiát hajlandóak fektetni abba, hogy fenntartsák annak látszatát, hogy ők bizony jól élnek és bármit megtehetnek. Még ha a valóságban nem is sok mindent tettek le az asztalra. Pont ezekben a körökben találkozhatunk azzal a gőgös felfogássál, miszerint az állam értünk van, és nekünk csak várnunk kell a sült galambra, amely igaz, hogy téves, de sok fejben a helyes és követendő útként van elkönyvelve. Viszont ezek a fejek elfelejtik, hogy ez egy adok-kapok játék, vagyis annak kéne lennie. Igaz, nehéz e réteg képviselőinek felróni, hogy élvezik ezt a kiváltságos helyzetet, ahol a feladatot nem kell elvégezni, de a jutalom ugyanúgy illeti őket, mint azon társaikat, akik teljesítik kötelességüket. Lehet, hogy ahol ez a fajta tétlenség nincs szankcionálva, ostoba az, aki oda teszi a részét a közösbe. Lehet, nem is szabadna csodálkoznunk, mikor a környezetünkben is tapasztalhatjuk ezt a fajta hanyag stílust a közügyekkel szemben. Természetesen balgaság lenne azt gondolni, hogy ez csak a társadalom azon részére érvényes, akik valamilyen okból nem dolgoznak, vagy ha dolgoznak is, akkor is csak saját zsebre. Nagyon furcsa mostanság az emberek felfogása, míg teszem, azt az északi országokban tisztességes munkával lehet kiérdemelni a megbecsülést és csodálatot, addig nálunk nagyobb népszerűségnek örvendenek azok, akik annak ellenére, hogy tisztességtelen „munkával” és „furfanggal” jutnak hozzá a vagyonukhoz, mégis be tudják biztosítani maguknak a magasfokú jólétet és luxust, vagy legalábbis annak a látszatát. Érdemes elgondolkodni azon, hogy akkor valójában a mi társadalmunkban van-e kultúrája a derék munkának és eléggé jutalmazva van-e, vagy elég leragadni a felszínesség csalóka szintjén. Az ember mint olyan, szereti kimutatni a jelentőségét. Vannak, akik a munkájukban elért eredményeikkel tanúsítják, hogy fontosak, és vannak, akik a fűben parkolással akarják jelezni, ők is itt vannak. Nálunk zömében a második alternatíva igaz. Normális esetben, mikor valaki segítségre szorul, vagy nem egészen korrekt módon teremti meg a megélhetését, azt gondolná az ember, hogy inkább nem keresi azokat a helyzeteket, ahol feltűnést kelthet. Személy szerint úgy érzem, ez is megdől nálunk. Ez a felszínes réteg, amely magát a legnagyobb komolysággal polgárnak nevezi, az élet több helyszínén próbálja elnyerni a figyelmet valamilyen úton-módon. Találkozhatunk velük a parkolókban, ahol a nagy autóikkal villognak (miközben talán csak egy albérletben laknak) vagy esetleg orvosi rendelőkben és hivatalokban, ahol nyomdafestéket nem tűrő szavakkal pocskondiáznak bármit. Valahol nagyon nagy hiba történhetett, ha ez lenne a mi a polgárságunk, amely talán igazi értékekkel nem nagyon rendelkezik. Úgy érzem valahol elveszhetett a már szinte betegesen nagy felszínesség és a középszerűség dimenziója között. Sajnos ez nemcsak azokra igaz, akik a semmit próbálják selyempapírba csomagolni. Fel lehet ezt róni az eszeveszett konzumtársaságnak is, de talán az eltorzult önkép is sokban közrejátszik, mikor önnön valónkat csak valami mögé bújtatva – és lehetőleg valami drága mögött – tudjuk elképzelni. Szinte már betegesen a látszatra játszunk, és valahogy a munka a sok érdeklődés között eltűnik. Sokaknak nincs kapcsolatuk a munkával, és mindenféle piti furfangokkal tartják fenn magukat, és ez viszont ránk, az egészre nézve veszélyes. Viszont ha már a fogyasztói társadalom szóba került, tegyük a kezünket a szívünkre, és őszintén válaszoljunk: az az ember, akit a konzum vezérel, képes-e önállóan irányítani sorsát? A közöny és a felszínes értékek mellett háttérbe szoruló munkamorál elég nagy hézagot tud varázsolni társadalmunk már így is hézagos mivoltába.

Magunkra vessünk, vagy magára vessen az, aki nem tesz a közért; vagy már a lorenzi elhidegülés előrehaladott stádiuma az, amibe bele kell nyugodnunk? Hol vannak jogaink határai, ha a jog nincs ellensúlyozva a kötelességgel?  És hol az emberi lelkiismeret, ha többet ér egy márkás cipő az elvégzett munka utáni jó érzésnél? Továbbá mi az oka annak, hogy a teljesítmény és az igények nincsenek összhangban?  Végül pedig visszatérve az első bekezdéshez, joggal állíthatja mindenki magáról, hogy polgár, vagy csak az előkelő hangzás az, ami miatt boldog-boldogtalan „úrnak” hiszi magát? Úri játék lenne csak az egész, vagy lelkiismeretes munka? Nehéz megmondani.


Ez az írás megjelent az Alma Mater áprilisi számában.